Beksy Ida

                     Kis erdélyi bukolika, 2019-ből

Csodálatos ez az egymás mellett elbeszélgetős „párbeszéd” az EP-választások kapcsán. Előre kinyomvonalazott, sírgyalázós, csobogó patakos ukázt kaptunk, miszerint: már megint „itt az idő, most vagy soha…”! Ideje van újfent az urnákhoz járulni, és pecsétet nyomni a tulipános kockába… Oszt? Oszt utána ismét úgy meg leszünk képviselve, hogy attól koldulhatunk majd – pont, mint eddig. Kapunk majd kis anyaországi támogatást hitünkhöz, iskoláinkhoz, itthon- és megmaradásunkhoz, mert erdélyiek lennénk, magyarok és annak rendje-módja szerint politikailag tulipánosan „érdekképviselve”.

Ráadásul még Orbán Viktor, a nemzet miniszterelnöke is megaszonta: Erdélyi magyar, ha jót akarsz nemzetednek s igaz jövőt unokáidnak, szavazz az RMDSZ-re! Minden elismerésem! Tökéletes időzítés. Minimális kockázattal, szinte népmesébe illő csalafintasággal lett kiugratva a nyúl a bokorból! Végre-valahára felszín-közelbe került a 30 éves, erdélyi magyart megvezető (életre szólónak vélt!), bukaresti magyar gyalázat-képviseleti sikertörténet.

„Gyáva népnek nincs hazája!” – mondja Sajó Sándor vén bolondjának. S lám-lám, mi is csak akkor merünk szólni, perlekedi, ha Orbán Viktorral szemben vagy éppen mellette vallhatunk színt. Egyből magunkra találunk. Az egyik oldal, akit megviselt a romániai magyar egypártrendszer kikéri magának, hogy ismét (ki tudja hányadszor!) tettestársa legyen a bukaresti, iszapbirkózásos meccseket szemlélő haszonélvezőknek, a másik oldalon lézengők pedig alig várják már a vasárnapot, hogy odapecsételhessenek, ahova kell, mert Orbán Viktor azt üzente… Mellette és ellene is van véleményünk. Acsarkodunk és győzködjük egymást, csupán azért, mert választás lesz, és még mindig nincs válaszunk és választásunk a nekünk szegezett kérdésre: Kire szavazz, ha nem az RMDSZ-re?

Sajnos, az erdélyi magyarok számára az EP-választás szinte tétnélküli.

Azért egy tetemrehívást igencsak megérne, hogy végre kimondassék az igazság!

Nyísd meg : https://www.youtube.com/watch?v=9XeyRPCZfPg&feature=youtu.be 

A magány színei

    Megálmodni újra és újra

                      a csend már alig zöld sátrát,

    önzőn belakni

                     kéken repülő csak-perceit,

    megszokni olykor még

                      vörösbe játszó nyugalmát,

    maradék-szerelmek illatát

                      sóvárogni a sárguló tájban,

    suttogni deresedő idő-borosták között  –

                                                    csak önmagadhoz…

    S egyedül betakarózni

                      egy talpalatnyi földszínű valósággal.

    …és akkor itt maradtam

          Élet-értelmetlenül,

    fohászok és ima híján –

    (odacsomagolt útravalódban –

                          elveszetten)

    Egy szándékosan itt felejtett aranyalmával…

Levélféle – talán – Ady Bandinak

Te, ős Kajánnal tivornyázó Előd!

Miért hitted,

                   hogy a sírva-bántásunkkal,

                  gúnyos átkozódásoddal

rongyosra tépheted volt-van hitetlenségünk?

 

Miért

hittetted el,

                   hogy megbocsátásos bűneidet

                   magaddal vonszolhatod

…és nem testálódik ránk?

 

Tudatom Veled,

hogy szeretve-gyűlölt nációd

most is csak tántorog ideje-múlt lomhaságban.

Káinok ábelkednek, s az idő sem terhes a szebb jövővel.

 

                     Csak gyűlölünk és hadakozunk,

                     vetés helyett sírunk,

                     köveket szaggatunk,

                    búzánkat is konkolyra cseréljük…

 

S félő,

hogy míg valaki tovább nem viszi  a távolságot,

mi gyáván mélázunk az utálat békességében…

Szabó Zoltán barátunk és munkatársunk emlékére: 

Reményik Sándor: Mi mindig búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este, 
A színektől, ha szürke por belepte, 
A csöndtől, mikor hang zavarta fel, 
A hangtól, mikor csendbe halkul el, 
Minden szótól, amit kimond a szánk, 
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, 
Minden sebtől, mely fájt és égetett, 
Minden képtől, mely belénk mélyedett, 
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek, 
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, 
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, 
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. 
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk. 
És mégis mondom néktek: 
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

                  Juhász Gyula

                         Húsvétra

             Ady Endre

                    A szép Húsvét

Odukat és kriptákat pattant 
S bús árkokig leér a szava: 
Ilyen a Húsvét szent tavasza 
S ilyen marad. 

            Vegyes házasságról, pluralizmusról

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                 Meglehet, első olvasatra hajánál fogva összerángatott társításnak tűnhet e két kérdéskör egymás mellé helyezése, holott bevallhatjuk nyugodtan, hogy napi szinten taglaljuk e témákat, és ítélkezünk is felőlük.

    Aki magyar és teheti, mert nem érintett, az eleve elutasítja, elítéli a vegyes házasság majdnem minden formáját. 

Nem mindegyiket. Leginkább csak azokét, akiknek frigyre lépése mögött népnemzeti veszély sejthető.  Régente, már az vegyes házasságnak minősült, ha más felekezetűek kötöttek sírig tartó egyezséget. Egy reformátusnak igencsak nehezen ment le a torkán a reverzális. 

    Ma, amikor általában az ásó-kapa után a nagyharangig már ritkán tartunk ki egymás mellett, csak azt tituláljuk felháborítónak, ha a felek más-más nemzetiségűek. Magyar-román, magyar-szlovák, magyar-ukrán és még sorolhatnánk – Trianont követő kényszerű összebútorozásainkat és azoknak hordalékait.

        Pedig mi befogadó nemzet vagyunk! Genetikailag. Mondják.

Igaz lehet. Mert a másik oldalon, akik érintettek gyerekeik, rokonaik vagy éppen saját maguk révén, egész másként látják e közösségeket. Számos példa van arra, hogy működhet – ideig, óráig – és számtalan, hogy meghatározza, érvényesülési vágyból, már az anyakönyvi kivonatban szereplő ország neve, hivatalos nyelve a következő generáció nemzetiségét.

    Tolerancia, hatványozható következményekkel.

    Hiába, anyagias világunkban mindent felülírnak az érdekek! Itt már nincs, vagy alig van értéke és értelme a lélekben továbbéltethető emberi mivoltunknak. Abból nem lehet kenyeret venni. Lelkiismerettel meg nem lehet nyerészkedni, hasznot lesni…

    Pluralizmusunk?  Az elmélet szerint:  „ (…) több különböző politikai törekvés egyszerre létezésének lehetősége és természetessége, (…)” , de a gyakorlatban igencsak sajátságos az erdélyi magyar, vagy ha úgy tetszik, romániai magyar megközelítésében. Homlokegyenest más nézeteket vallunk, vallattatnak velünk. ..

    Reggeltől estig mantráztatják a jónéppel, hogy megosztó az, aki mást (is) akar, netán egyáltalán akar is valamit. Hogy ez lesz majd az oka s az okozata, ha kevesebben ülhetnek majd bársonyszékbe.  Beleszólás, hozzászólás, véleménykülönbség – semmi szükség rá! Addig jó nekünk, míg egyben ámíthatók és terelhetők vagyunk.

    Ha az elmúlt évek eredményeit s az értük dúló, egymást gyalázó pengeváltásokat tekintjük, bizony sovány a vigaszunk. Még vagyunk, bár egyre szárnyaszegettebben lézengünk, nézzük amint magyar a magyarnak feszül, miközben kistafírungolt egyeseink vagy téli álomra hajtják fejüket, vagy egy-egy újabb vegyes-vadházasságban „tengetik” napjaikat – amíg csak lehet.

        2014. március 10. óta próbálkozom – nem jobbra vagy balra húzva – véleményt alkotni (legalább saját használatra) a Székely Szabadság Napjának eseményei láttán, illetve az akkori történések visszhangját követve.

        Előbb gratulálni szerettem volna székelyföldi honfitársaimnak – a bár lehet, hogy e titulust előbb-utóbb felülírják irányomban – a Tv-ben látott békés zászló-lobogtatásért, a várhatóan és forgatókönyvszerűen összeállított, alkalomhoz-illesztett gyülekezésért meg a „teakonyhás” hangulathoz… Aztán éppen ez utóbbi hasonlat ébresztett kétkedésre.

        Végignézve, végigizgulva az eseményt, újfent kételyeim támadtak. A fennhangon meghirdetett, ráadásul hatóságilag még be is tiltott eseményhez képest ritka volt a tömeg, sok az önmaguk mondandóját nép-süketségéig szajkózó szónokok – ráadásul papírosból –, no meg az angol nyelvű táblás feliratok…

        Mit is akartok Ti, drága testvéreim?

Autonómiát Székelyföldnek?

Összefogást az erdélyi, romániai magyarok között?

Egy mindenféle rendszert- és rendetutáló, múltat-mát hamísító rengetegben?

Amit Kós Károly mondott anno, helyénvaló volt. Ha akkor élnénk, talán célravezető is lenne buzdítása.

De ma?

Itt kotyvasztjuk a jövőt és a főzetünkhöz a balkáni receptet használjuk? 

    Hát mostanság jó nagy feneket kerítünk mi annak a bizonyos politikai húsosfazéknak – halljátok-e drága felebarátaim Úrban és pártokban. Mintha jobban aggódnánk a fazék épségéért, mint annak lőre-tartalma miatt.

Feleslegesen tesszük.

    Meglehet ama edényt a mi pénzeinken vásárolták annakidején – vagy 25 évvel ezelőtt –, de higgyék el, ma már rostának sem lenne jó.

 Kicsorog abból minden, amivel négyévente illendőség szerint megkínálnak minket. Ahogyan az is mosolyogtató, amint mások látótávolságból aggódva kapkodnak a kavarószerszám után.

    Azt hiszem, csalánleves van és marad is még egy ideig az étlapunkon. Böjtösen készítve, hosszúlére eresztve – már csak némi aprófát kellene lopnunk a sparhelt „beüzemeléséhez”. 

Reggel óta próbálom felmérni, vajon mekkora fába is vágtam a fejszémet tegnap. Mérem a „rönköt” hosszra-ölre, nézegetem baltám fokát-élét, és akárhogy van meg bármiként is a mondandó miként a tegnap, ma is kikívánkozik. És nem csak belőlem, de volt munkatársaimból is, akikkel annakidején az Árkád hetilapot írtuk, szerkesztettük.

Majd 10 éve mondta volt akkori főnököm, hogy eljön majd az az idő, amikor otthon a konyhaasztalon próbálok majd egyes szám, első személyben valamiféle újságot írni-szerkeszteni… Sorolta ő – anno – az okokat s az okozatokat is, de akkor süket fülekre talált.

Most megkövetem. Igaza volt.

Jöjjön hát mindaz, ami az Árkádból, mondandónkból vagy írnivalónkból kimaradt.

Más idők, új dalai vagy fordítva, szinte lényegtelen. Ami számít az az, hogy volt egyszer egy csapat s lehet, hogy most ismét szükség lenne ránk...