A vonat
Két barát ül egymással szemben a szinte üres szerelvény egyik fülkéjében.
Egyikük utazik.
Haza.
A másik marad.
Otthon.
A búcsúzkodás szófordulatain bukdácsolva múlatják az időt a vonat indulásáig.
Halkan.
Valahonnan rettenetes hangerővel tolakszik a csendbe egy véget nem érő telefoncsengés. Sivalkodik, egyre erőszakosabban közeledik.
A hang.
Apró asszonyka lép a fülkébe. Erejét vesztetten elengedi, szinte ledobja csomagjait, és egyre idegesebben kutat táskája mélyén a fülsüketítő zaj forrása után.
Megtalálja! Gombokat nyomogat. Megvan! Sírással küszködve lihegi bosszúságát, bánatát a térbe. A vonal másik végén eddig kitartóan várakozó érti a jelzést. Neki most hallgatnia kell. Az asszonyka egy szuszra panaszolja el, hogy az előző állomáson kellett volna leszállnia, de nem nyílott ki az ajtó, s fennmaradt a szerelvényen. Ezért kénytelen most egy megállónyit késéssel visszavonatozni.
Már rég kinyomta a telefon gombját, s még mindig reszketett az idegességtől meg az izgalomtól. Valahova időben kellett volna megérkeznie. Meg kellett volna érkeznie időben.
A két barát ül egymással szemközt.
A telefonos intermezzo. A kiesett idő.
Az idő.
Talán csalódottak, mert pár percnyi egymásra-figyelést megint ellopott tőlük Kronosz mester.
– Mi történt? – tessék már mondani – törte meg a csendet az egyik kedvesen.
S akkor mintha megtelt volna a lég valami megfoghatatlan és végtelen jósággal. Mintha a megállónyi visszautazás térben és időben már nem is számítana. Elnémultak a kudarc-szavak, el a sirámok. A néni lassan megnyugodott.
Ők ketten egymásra néztek.
A vonat majdnem belefütyült az időbe.
Rövid búcsúzkodás.
Az egyik leszállt a vonatról.
Marad.
Otthon.
A másik elmorzsolt arcán egy mosolyt.
Megy.
Haza.
