Ozsváth Sándor
Könnyű néktek magyarnak lenni odaát, élnétek csak itt! – mondták gyakran rokonaim úgy 30-40 évvel ezelőtt, Erdélyben. De ők még a legridegebb, legembertelenebb időkben is megtartották magyarságukat, kisebb-nagyobb közösségeikben magyarul beszéltek, unokatestvéreim népitáncra jártak meg színjátszóba, ünnepeiken magyar dalokat és nótákat énekeltek, akkor is, ha a milic ezért megbüntette őket, s gyermekeik estvéli imádságába még beleszőtték, hogy „református magyar vagyok, halálomig az maradok, amíg élek, amíg halok, a hitemet el nem hagyom”.
Ha nagy véletlen egy-egy más nemzetiségű került a családba, az is rövidesen megtanult magyarul, hiszen természetes volt számára, hogy a befogadó közösség nyelvét használja a mindennapi érintkezésben. Persze, már akkor is akadtak olyanok, akik – a jobb érvényesülés miatt – románosítottak, így lett Kissből Chisu, Szilágyiból Silaghi, Nagyból Naghi, Kerekesből Chereches. A törtetőbbek még le is fordították családnevüket, belőlük lett Salajan (Szilágyi), Rotaru (Kerekes), Padurar (Erdei) vagy Morar (Molnár), de a lojalitás kifejezésére olykor elegendő volt, ha csak a keresztnév román megfelelőjét használták, például Sándor helyett Alexandrut vagy Ilona helyett Elenát. Nagyapám festett oláhoknak nevezte ezen ügyeskedőket, vagy megvetően legyintve mondta egyikre-másikra: rongyember volt mindig is. A nevükhöz s magyarságukhoz ragaszkodó szülők rendszerint lefordíthatatlan néven anyakönyveztették gyermekeiket - sok Réka, Zsombor meg Levente született akkoriban! A magukat átfestők aztán nem győznek „visszarendeződni” az állampolgársági kérelem benyújtásakor…
Az utóbbi közel negyedszázadban már nincsenek komolyabb kényszerítő körülmények, mégis sokan éppen most adják be derekukat, őshonos családok sora önként s dalolva hagyja el eddig féltve őrzött állásait. Hogy ne legyek szenteskedő, rokoni-baráti körből hozok példákat:
Karácsony lévén összejött a család, tizenketten övezik az asztalt, együtt van háromnemzedéknyi magyar, mégis, az egyik menyecske miatt, aki történetesen román nemzetiségű, s bár érti a magyar szót, mindenki az ő nyelvén beszél. Másnap másutt ugyanez megismétlődik, mert ott meg a nagylány udvarlója született regáti, s udvariasságból románul társalognak egész este. Már észre sem veszik, annyira természetes. A nővér morgolódására, hogy a saját házukban ennek mégsem kéne így lennie, megkapja: ne légy már olyan soviniszta!
S tősgyökeres magyar családok „echte” román szokásokat vesznek át! Például a 18 éves fiúnak „honi” módira majorat (mázsorát) dukál, ami már egy újsütetű habzsolás eredménye, egyfajta dáridó, melyet a szülők rendeznek csemetéiknek, mikor felnőtt korba lépnek. De nagyon elterjedt a martisor (márcisor), a román tavaszköszöntés is. Ilyenkor, március elsején, a fiúk megajándékozzák a lányokat egy piros-fehér zsinóron lógó kitűzővel, s nemcsak az eladósorban lévőket, már óvodától járja. Bár elsősorban a mennyiség a fontos s nem a megajándékozó személye, de az éppen aktuális szerelmestől nem kapni martisort, az megbocsáthatatlan bűnnek számít. Az így s ilyen körülmények között növekedett anyuka aztán egyenesen büszke arra, hogy kisgyermeke három nyelven tud válaszolni, ha kérdezik: magyarul, románul meg németül – mivel az apuka „németben” dolgozik, arra is tanítgatja, merthogy sosem lehet tudni… Az öregszülék meg forognak - ma még magyar feliratú - sírjaikban.
Hallom s olvasom, hogy Felvidéken, Kárpátalján és Délvidéken hasonló a helyzet.
Vannak azonban, nem is kevesen, határainkon túl, kik nyelvünk és magyarságunk megtartása érdekében komoly erőfeszítéseket tesznek. Tilalom ellenére például civil szervezetek önkéntesei kétnyelvű táblákat és feliratokat helyeznek el Szlovákia magyarok által lakott területein, vasútállomásokon, közintézményeken. S komoly nemzetközi visszhangja volt Lakó Péterfi Tünde marosvásárhelyi akciójának is, aki a közeli piacon - a kofák engedélyével! - minden árucikket kétnyelvű táblácskával jelölt meg. A reá kirótt tetemes büntetést 1, 5 és 10 banisokban gyűjtötte össze: „Az emberek megállítottak és kezembe nyomták a banisokat, amit össze tudtak szedni hirtelen a tárcájukból. A boltosok mind ideadták, ami 1 banis összegyűlt a pénztárban. Kérés nélkül. Mind biztosítottak arról, hogy mellettünk állnak. Köszönték a kiállásunkat az anyanyelvünkért”.
A civil kurázsi azonban, bármennyire is dicséretes és megható, ma már édeskevés! Ha a nemzet alapsejtje, a család önként hagyja veszni nyelvét, szokásait és hagyományait, ha a gyermekeket nem magyar óvodába és iskolába járatja, ha már otthon sem természetes az anyanyelv használata, akkor szinte észrevétlenül szívódik fel, olvad be a többségi nemzetbe a határon túlra szakadt magyarság. S hogy mennyire valós a veszély, arra hadd idézzek példát az egyik előző írásomra érkezett felvidéki hozzászólásból: „…az én városomban az ötvenes évek végén a lakosság többsége még magyar volt… 13 százalék alá csökkent pár évtized alatt. Ma Felvidéken már 1,3-1,4 millió volt magyar veri a mellét, hogy ő szlovák, sőt agresszíven támad az emberre, ha figyelmezteti gyökereire, hogy a nagyszülők még nem tudtak szlovákul – nemrég egy huszonéves fruska, aki maga is bevallotta, hogy az apja magyar, de ő már mukkanni sem tud, olyan magyarellenes kirohanást intézett előttem, hogy elállt a lélegzetem… 40-50 év múlva már csak vitrinekben fognak minket mutogatni – saját földünkön.”
(Magyar Hírlap, 2014. január 11.)
