Vitatható-e toleranciánk?

        Sokszor bizony összekeverjük magyarságunk-béli hagyományainkat és jövőnek vetett reménységeinket, pillanatnyi tetszelgéseinkkel.

     Hisszük, olykor és egyre gyakrabban, hogy teljes nekiveselkedéssel stilizáltan magyar ruhában táncot ropni, csujjogatni, bokázni – már maga az Üdvözlégy Mária. Koszorúzni, főt-hajtani nemzeti Nagynapjainkon legalább annyi, mint a megidézettek áldozata – sorsban, életben, vérben.

    Sokszor még azt is meggyőződéssel véljük helyénvalónak, ha nem feszegetjük elődeinktől ránk testálódott volt idők igazát.

    Ne már! Miért is kellene olykor helyreigazításért kiáltanunk? Fő az egyetértésnek látszó befelé hallgatás. Hisz tudjuk, a mai erdélyi magyar előbb toleráns, minthogy valakinek hangoskodó, hamis „igazába” gázoljon. Inkább magán és családján vág eret, minthogy vitába bocsátkozzon, netán billogot kapjon szomszédtól, baráttól.

    Szépen befeküdtünk ebbe a globalizációs, júdáscsókos világba!

    És még csodálkozunk, ha semmi mást nem tudnak rólunk, minthogy zászlókat lobogtatunk – a autonómiát követelve.

    Lobogókat lengetünk, szlogeneket puffogtatunk, és hagyjuk, hogy összeeszkábált közösségeink önjelölt vezetői jövőt-formálónak vélt hatalmunkkal élve s visszaélve többet romboljanak, mint mi mezei /választó/polgárok a magunk renyheségében.

    És tetszikelünk mindent és mindenkit, aki egy kicsit is a nekünk csicsásabbnak tűnő orcáját mutatja, hogy majd a történelem menetrendszerinti járatain újból és ismét jól pofáraejtsenek – teljes lokál- és transzilván-patriotizmusunkkal együtt!