Világmegváltás: hatalomhoz egy hétre

    Emelje fel – gondolatban – a kezét, aki még nem hallotta, olvasta, hogy mifelénk itt Erdélyben azért sikkadnak el jóravaló polgári törekvéseink, hazafias érzületeink azért fajulnak meddő vitákká, mert nincs „médiánk”. Azaz a tévé, a rádió s a sajtó mind a „másikok” kezében van. Tőlük, meg felőlük dől az agymosás irányítottan, tele ártó szándékkal… nekünk, a „rendesebbjének” pedig pénz nélkül „hallgass” a nevünk.

    Mondom, tényleg elegem van az efféle nyavalygásból, annál is inkább, mert ha vesszük a fáradságot s jól a dolgok mögé nézünk, nem is annyira az anyagiakkal vagyunk mi híján, mint inkább a konokság, meg az a jóféle kitartás hiányzik belőlünk. Önsajnálatunk, amikor átmagasztosul önimádattá, nos akkor lényegülünk át igazán a minden világfájdalmak ismerőivé és nagy sziszegve leeresztünk, mint egy rajzszögbe landolt léggömb.

    Mert minden nemű sóvárgásunk akkor veszi kezdetét, amikor még csak a húsosfazekak földrajzi helyzetét ismerjük. Úgy tudunk ilyenkor vágyódni, acsarkodni, nyitott szemmel álmodozni, hogy már-már magunk is elhisszük – istenadta jogunk van hozzá. Aztán ha helyzet van, lehetőség adódik, az első őszinte kérdésünk: mennyit fizetnek érte, mit lehet a bulin nyerni?

    Rögtön nyerészkedni akarunk. Nem dolgozni, csak kapni. Mert a pénz hatalom, ahogyan a hatalom is pénz – ugyebár?

    Se hatalom, se pénz!

    Majd bolondok leszünk bajlódni a gondokkal, hisz azok megoldásán még töprengeni is fárasztó. Majd ha fizetnek érte, ugyanúgy, mint a mostaniaknak: bársonyszékkel, szolgálati autóval, állami bérekkel...

    Majd, ha a törvények kiskapuin minket is előre engednek…

    Majd akkor…

    Majd.

    Hatalmunkhoz egy hétre így is, meg úgyis megváltjuk a világot, még akkor is, ha az belegebed!

    Azt punktum!

    Addig csak mondjuk, mondjuk a magunkét, hogy legalább valamiféle kusza nyomot hagyjunk imitt-amott, ahol a madár sem sokat időzik.

    Előbb akarunk szobrot állíttatni önmagunknak, még mielőtt a történelem egyetlen porszemét is lesöpörnénk hajtókákról –  onnan –  ahova a kokárdát tűzzük fel, akkora melldöngetéssel, hogy nézni is fáj…

    Bár igaz, hogy senki sem születik forradalmárnak, politikusnak vagy kormány-prostinak, azzá csak lesz, ha helyzetbe kerül.  S a helyzet maga a lehetőség, mellyel lehet élni, visszaélni és futni hagyni.

    Ám ennyi évnyi tapasztalattal a hátunk mögött – most is, még mindig – szájtépéssel leplezni tehetetlenségünket nagyon kényelmes megoldás. Kényelmes, de – és nem csak –  felesleges.