Vegyes házasságról, pluralizmusról
Vegyes házasságról, pluralizmusról
Meglehet, első olvasatra hajánál fogva összerángatott társításnak tűnhet e két kérdéskör egymás mellé helyezése, holott bevallhatjuk nyugodtan, hogy napi szinten taglaljuk e témákat, és ítélkezünk is felőlük.
Aki magyar és teheti, mert nem érintett, az eleve elutasítja, elítéli a vegyes házasság majdnem minden formáját.
Nem mindegyiket. 
Leginkább csak azokét, akiknek frigyre lépése mögött népnemzeti veszély sejthető. Régente, már az vegyes házasságnak minősült, ha más felekezetűek kötöttek sírig tartó egyezséget. Egy reformátusnak igencsak nehezen ment le a torkán a reverzális.
Ma, amikor általában az ásó-kapa után a nagyharangig már ritkán tartunk ki egymás mellett, csak azt tituláljuk felháborítónak, ha a felek más-más nemzetiségűek. Magyar-román, magyar-szlovák, magyar-ukrán és még sorolhatnánk – Trianont követő kényszerű összebútorozásainkat és azoknak hordalékait.
Pedig mi befogadó nemzet vagyunk! Genetikailag. Mondják.
Igaz lehet. Mert a másik oldalon, akik érintettek gyerekeik, rokonaik vagy éppen saját maguk révén, egész másként látják e közösségeket. Számos példa van arra, hogy működhet – ideig, óráig – és számtalan, hogy meghatározza, érvényesülési vágyból, már az anyakönyvi kivonatban szereplő ország neve, hivatalos nyelve a következő generáció nemzetiségét.
Tolerancia, hatványozható következményekkel.
Hiába, anyagias világunkban mindent felülírnak az érdekek! Itt már nincs, vagy alig van értéke és értelme a lélekben továbbéltethető emberi mivoltunknak. Abból nem lehet kenyeret venni. Lelkiismerettel meg nem lehet nyerészkedni, hasznot lesni…
Pluralizmusunk? Az elmélet szerint: „ (…) több különböző politikai törekvés egyszerre létezésének lehetősége és természetessége, (…)” , de a gyakorlatban igencsak sajátságos az erdélyi magyar, vagy ha úgy tetszik, romániai magyar megközelítésében. Homlokegyenest más nézeteket vallunk, vallattatnak velünk. ..
Reggeltől estig mantráztatják a jónéppel, hogy megosztó az, aki mást (is) akar, netán egyáltalán akar is valamit. Hogy ez lesz majd az oka s az okozata, ha kevesebben ülhetnek majd bársonyszékbe. Beleszólás, hozzászólás, véleménykülönbség – semmi szükség rá! Addig jó nekünk, míg egyben ámíthatók és terelhetők vagyunk.
Ha az elmúlt évek eredményeit s az értük dúló, egymást gyalázó pengeváltásokat tekintjük, bizony sovány a vigaszunk. Még vagyunk, bár egyre szárnyaszegettebben lézengünk, nézzük amint magyar a magyarnak feszül, miközben kistafírungolt egyeseink vagy téli álomra hajtják fejüket, vagy egy-egy újabb vegyes-vadházasságban „tengetik” napjaikat – amíg csak lehet.