Választóvonalon 

       „Nem az akaratunktól, hanem az egészséges akaratunktól fosztatunk meg."   

                                                                                                             (Institutio II.5.)

        Ha valaki manapság azt állítja, hogy a magyar emberben elhitványúlt az akarat, bizonyára téved. Ahogyan abban is, ha megkérdőjelezi Isten-kereső, olykor félszeg őszinteségét. De akkor is téved, ha hozsánnáját hallva kalásznak véli.

        Mert itt állunk kifosztottan, és nehezünkre esik eldönteni, hogy akarnokságunk több-e avagy kevesebb, Isten elé citált, együgyű színjátéknál?

        Állunk. Csak állunk… és vitatkozunk Istennel, földi helytartóival, nemzetünkkel és a hétköznapokkal. S közbe, kétkedéseinket sorjázva, keressük a biztosat, a Hozzá vezető utat. S bár nem vagyunk feltétel nélkül hívők, hitetlenkedőknek sem vagyunk jók.  

        Az akarat és az egészséges akarat között oly halvány a választóvonal. Kimondani bármit, majd felcicomázni egy-két bibliai attitűddel, csak jártasság, rutin kérdése és máris úgy nézünk ki messziről, mint egy templomajtó. Kebelünkre ölelhetjük a világot, magunkat is hagyjuk felmagasztaltatni hitbéli szabadságunkba – mégsem történik semmi. Tegnapi lábak ugyanúgy taposnak, ma is kifordul sarkából a mindenség, s a nap végén ott állunk elvetélt akaratunkkal, kapaszkodva, imára kulcsolt kézzel. S az Isten-közelség fénye mégsem vetül ránk.

Ellopták egészséges akaratunkat, csak az akarnokságunk maradt.

Hagytuk és hagyjuk, hogy még tovább lopjanak. Naponta. És fogadott prófétáinkat magunk tarisznyázzuk fel. Hittel, vérrel, kenyérrel.

Tolvajt kiáltani?

Ma? 

Már túl kevés.

        Jöhet nemzeti feltámadás, autonómia-akarat, mind-mind csak külcsín, megkérdőjelezhető tartalommal. Ló, amit táltos paripának vélünk, holott köze sincs a Fehér Lóhoz.