Kornél csak jött és bekopogott

        Egy szakadék-magányos napon láttam meg szikárságát, amint átjött az udvaromon és bátortalanul kopogtat    

    Nem Esti Kornél volt. Nem. S Hajnali Kornél sem.

    Egyszerűen csak Kornél volt, a céltalanságnak, az önkéntes egyedülébredésnek s az együgyű jószándéknak sokszor mosdatlan, öregedő gyermeke.

    Még nem ivott aznap.  Szófukarságán látszott. Szégyenlősen, sapkáját gyűrögetve kérdezte, tehet-e valamit értem?  Ahogy rám nézett s én vissza, mindketten megsejtettük a lényeget: úgy tenni valamit, hogy közben felfüggeszthesd a magad egyedüliségét. Beválthasd azt pár pillanatnyi felejtésbe.  Aprófára, tűzrakásra, egy tál meleg ételre, pár kérdő pillantásra, hogy válaszolni lehessen… Bármire, ami kicsit is emberibb.

    Aztán már ritkábban kopogtatott, csak látszott, hogy arra járt. Fát hasított, éjjelente még dobott pár rönköt a kazánba, a kinti asztalra sorjázta a tegnapi ajándék-vacsora mosott edényeit… de mindig ott volt valahol.

    Este is. Hajnalban is. Tagadhatatlanul, mint önmagam.