Ez itt a kérdés

„Hinni a látszatnak vagy szorongani a láthatatlantól? Más szóval: elfogadni azt, ami nyilvánvaló tapasztalat, vagy valóságos fenyegetésként megélni azt, amit nyomasztó múltbeli élmények sugalmaznak? – ez itt a kérdés.” – Így indította talán egy hónappal ezelőtt aktuális politikai felvetéseire választ kereső cikkét Alexa Károly a Magyar Hírlapban.

    Azóta kísért a mögöttes gondolat s a beleképzelhető, erdélyien sajátos tépelődésünk.

„Hinni a látszatnak vagy szorongani a láthatatlantól?”

    Ha valakinek van füle a hallásra – hallani véli, s ha szeme is van – látja is, hogy nagy idők előszelei toporognak a Kárpát-medencébe.

    Dolgok változnak, hozzáállások sarkosan írják felül a tegnapok ellentmondásait és mégis nehezünkre esik örömködni.  Zilahon, a Szilágyság fővárosában, mintha ön önmaga szemét kaparná ki a magyarokra évtizedeken keresztült ráerőltetett többségi és történelem- lopta valóság.

Valami forr a mélyben s elvárják, hogy értelmes román állampolgárként vállon veregessük a kezdeményezőket. Felejtsük el a tegnapi gyalázatokat, mai félelmeinket s egyesek vagy sokak holnapi bántásait.

    Eddig agyonhallgatott tér-idő múltunkra rácsodálkoznak, méltatják, és még büszkélkednek is vele – egy kicsit meaculpázva, mert eddig elkerülte figyelműket.

    Most látják és szóvá is teszik református templomunk európai mértékű nagyságát, volt Vigadónk mennyezet-díszítésének rendkívüliségét (melyet még ez utolsó órában megmentésre és nem pusztulásra ítélnek!) … S mi több We

sselényi szobrunkról s alkotójáról is csak a messzemenő elismerés és méltatás hangján nyilatkoznak. Illetve hagyják, elvárják, hogy mi magunk regéljünk magunkról – többnyire magunknak – románul.  Az csak külön üzenettel bíró tény, hogy Wesselényi Miklós, Fadruszostól sem ér annyit az ő olvasatukban, mint a szobor másik alakja a jobbágy, akiről tudni vélik származását, családi múlt- és jelenbéli kapcsolódásait is. Hozzá képest, a mellesleg kolozsvári Mátyás-szobor alkotója csak egyszerű, mezei „lesifotós” volt valamikor, jó időben és jó helyen.

„Hinni a látszatnak vagy szorongani a láthatatlantól?”

    Ez itt a kérdés. Mert amíg szorongunk, feszengünk elnyomott-félszünkben éberek maradunk. De, ha elül bennünk a gyanakvás? Ha örömtáncot járunk abban a hitben, hogy lám-lám, van még olyan igazság is, amelyik minket igazol, és reménykedve tapsikolni kezdünk minden efféle mozzanattól… Akkor újra és újra adódik a kérdés: (…) elfogadni azt, ami nyilvánvaló tapasztalat, vagy valóságos fenyegetésként megélni azt, amit nyomasztó múltbeli élmények sugalmaznak?(…)”

    Közben leverik volt kollégiumunk könyvritkaságairól a hét lakatot – mint saját tulajdonról – leporolják maradék értékeinkről a port. Egy kicsit sajnálkoznak veszteségei(n)ken, míg tájba-simulós vagy éppen önmagát ajnározó képviseletünk süket és néma marad a maga, homokba vermelt, privát érdekeitől korlátozottan.

    Sok tavaszt megértem már, mégis félő, hogy nem eleget. Félek, hogy az az összefogás, melynek hiányát magyar átokként cipeljük magunkkal, ha most megszületne, sem hozná el a várvavárt szebb jövőt.

    Igen, féltem magunkat az autonómiától és annak hiányától is.