Választóvonalon 

       „Nem az akaratunktól, hanem az egészséges akaratunktól fosztatunk meg."   

                                                                                                             (Institutio II.5.)

        Ha valaki manapság azt állítja, hogy a magyar emberben elhitványúlt az akarat, bizonyára téved. Ahogyan abban is, ha megkérdőjelezi Isten-kereső, olykor félszeg őszinteségét. De akkor is téved, ha hozsánnáját hallva kalásznak véli.

        Mert itt állunk kifosztottan, és nehezünkre esik eldönteni, hogy akarnokságunk több-e avagy kevesebb, Isten elé citált, együgyű színjátéknál?

        Állunk. Csak állunk… és vitatkozunk Istennel, földi helytartóival, nemzetünkkel és a hétköznapokkal. S közbe, kétkedéseinket sorjázva, keressük a biztosat, a Hozzá vezető utat. S bár nem vagyunk feltétel nélkül hívők, hitetlenkedőknek sem vagyunk jók.  

        Az akarat és az egészséges akarat között oly halvány a választóvonal. Kimondani bármit, majd felcicomázni egy-két bibliai attitűddel, csak jártasság, rutin kérdése és máris úgy nézünk ki messziről, mint egy templomajtó. Kebelünkre ölelhetjük a világot, magunkat is hagyjuk felmagasztaltatni hitbéli szabadságunkba – mégsem történik semmi. Tegnapi lábak ugyanúgy taposnak, ma is kifordul sarkából a mindenség, s a nap végén ott állunk elvetélt akaratunkkal, kapaszkodva, imára kulcsolt kézzel. S az Isten-közelség fénye mégsem vetül ránk.

Ellopták egészséges akaratunkat, csak az akarnokságunk maradt.

Hagytuk és hagyjuk, hogy még tovább lopjanak. Naponta. És fogadott prófétáinkat magunk tarisznyázzuk fel. Hittel, vérrel, kenyérrel.

Tolvajt kiáltani?

Ma? 

Már túl kevés.

        Jöhet nemzeti feltámadás, autonómia-akarat, mind-mind csak külcsín, megkérdőjelezhető tartalommal. Ló, amit táltos paripának vélünk, holott köze sincs a Fehér Lóhoz.

                   Szatmárban, Szilágyban                          

                               Úti tűnődések

         Folyásiránnyal szemben, a Kraszna mentén kattog a vonat inneni Szatmárból a túloldaliba. A Mátészalka-Nagykároly vasútvonalat kölyökkorom óta ismerem. Gyermekéveim Nagyecseden teltek, a nyári szüneteket meg rendszerint a gránic másik oldalán, nagyszülőknél nyaralva, Börvelyben töltöttem. Ha kiálltunk a töltésre, innen is meg onnan is látni lehetett egymás templomtornyát, lévén csak 8 kilométer a távolság. Volt idő, mikor Biharkeresztes, majd Nyírábrány felé kerülve juthattunk át, de a hatvanas évek végén itt is megnyílt a „kishatár”, jöttünk-mentünk hát, mikor kedvünk tartotta.

    Pár napig Ecseden, a szülői örökségben „parasztizáltam”, s most Zilahra megyek, a Református Kollégium meghívására, mégpedig vasúton, mint úrfikoromban. Az Interpicin kevesen vagyunk, Tiborszállást elhagyva már csak hárman zötykölődünk az egyetlen átmenő kocsiban: a vezető, a kalauz és én. Nincs forgalom, mondják, van, hogy üresen megyünk oda-vissza.

A börvelyi állomásnak már csak a falai állnak, meg némi tetőszerkezet, s a pálya is elhanyagolt. Balra, a temetőben nyugosznak felmenőim (két sírkertben látni még ember alakú fejfákat magyarlakta helyeken, itt és a szentesi régi temetőben). A vashíd után Lucaceni (egy húszas években idetelepített román kolónia), majd Kálmánd, a magyarul beszélő sváb falu következik, de a távolból idelátszik a kaplonyi templom is, a Károlyiak ősi temetkező helye. Gyermekkorom kedves városkája volt Nagykároly, Szatmár vármegye valamikori székhelye. Itt született Károli Gáspár, a megyeházán itt szónokolt Kölcsey, egy bálon itt szerelmesedett egymásba Júlia és Sándor, s leányka korában még láthatta itt Kaffka Margitot, a „nagyon-nagyon író-asszonyt” a kisdiák Ady Bandi is.  Emlékszem a gyönyörű várkastélyra, melynek kertjében utánozhatatlan fagylaltot mértek, s hol a vesszőből font kerti székek mindig rácsos lenyomatot hagytak a lányok combján… Sokáig nem időzhetek emlékeimnél, mert egy fiatal lelkész vár rám, autóval megyünk tovább. Mehetnénk vonattal is, de Sarmaságon át kell szállni, a csatlakozás bizonytalan (a CFR menetrendje sem különb a MÁV-énál), országúton gyorsabb.

    A főtéren terpeszkedő fényes, új bazilikát magunk mögött hagyva máris Tasnád felé robogunk. Kávásnál gondolatban betérünk Érmindszentre (nagyon fogy ott a népesség, ma már alig 150 főt számlál), s tisztelettel emlegetjük Aurel Popot, kinek az Ady-emlékház létrehozásban nagy érdemei vannak. Tasnádon, a túlméretezett ortodox templom láttán mindketten ugyanarra gondolunk…  A táj hepehupás, az út kátyús, s vigasztalanul kopár – a derékig fehérre meszelt árokparti fákat ’90 után szinte mindenütt eltüntette a haszonszerző igyekezet. Közben van időnk ismerkedni egymással. A barátságos, beszédes tiszteletes Kolozsvárott végezte a teológiát. Szeret fiatalokkal foglalkozni, naponta egy kis szilágysági parókiáról jár be a Kollégiumba, s világi dolgokban is meglepően tájékozott. Ez utóbbit, no meg helyismeretét kihasználva kérem segítségét. Hiába keresem térképeimen Szilágylompértot, s bár többször jártam már errefelé, még sosem került utamba. Két okból szeretném felkeresni.  Ady, ha már bántotta „a nagy város durva zaja”, s hazamenekült Érmindszentre, gyakran átszekerezett atyai nagyszüleinek falujába. Művészettörténeti-magyarságismereti könyveim szintén gyakran emlegetik e falucska híres, kazettás mennyezetű templomát. Mondják, néha Ady is betért oda megnyugodni (vagy perlekedni az Úrral), olykor zsoltárt énekelve, bezárkózva, egyedül. Éppen a lompérti letérő következik, mondja vezetőm, már csak két kilométer ide, a lelkész jó barátom, együtt jártunk Kolozsvárra, mindjárt megkérdezem, otthon vannak-e. Már közel van Zilah, egy órácskát ott tölthetünk, ismerkedésképpen. Elő a telefont, néhány mondat, s pár perc múlva a parókia ajtaján kopogtatunk: Áldás, békesség! Békesség Istentől – hangzik az évszázados köszöntés.

     A templomról, a faluról, a lelkipásztor áldásos tevékenységéről nehéz röviden, megindultság nélkül szólni - talán más alkalommal. Búcsúzáskor megígérjük, hogy legközelebb, ha majd szükségét érezzük testi-lelki épülésnek, hosszabb vizitációra jövünk.

    Zilahon egy átalakított munkásszállóban működik a Református Kollégium. Az „ősi Scholát”, noha törvény van rá, még nem adták vissza az egyháznak. Csűrik-csavarják, mondván, hogy felsőoktatás is folyik az épületben (a hírhedten terebélyes Vasile Goldis Egyetem valamelyik tagozata szállásolta be magát „ideiglenesen”). Előadásomat közel kétszáz diák és felnőtt hallgatja nagy érdeklődéssel, fényesülő szemmel. Nostra res agitur (a mi ügyünkről van szó)!

    Most nem látok birkanyájat, jegyzem meg visszajövet, máskor mindig legelnek itt az út mentén. Azok Szeben-környéki pásztorok, mondja derűsen vezetőm, ősszel jönnek le nyájaikkal a havasból, itt telelnek az Alföld szélén, s tavasszal mennek vissza.

    Hazafelé ismét egy szál magam vagyok az Interpicin. A nyájakon tűnődöm meg a pásztorokon.

                                   Magyarok a vitrinben

                    Vitatható-e toleranciánk?

        Sokszor bizony összekeverjük magyarságunk-béli hagyományainkat és jövőnek vetett reménységeinket, pillanatnyi tetszelgéseinkkel.

     Hisszük, olykor és egyre gyakrabban, hogy teljes nekiveselkedéssel stilizáltan magyar ruhában táncot ropni, csujjogatni, bokázni – már maga az Üdvözlégy Mária. Koszorúzni, főt-hajtani nemzeti Nagynapjainkon legalább annyi, mint a megidézettek áldozata – sorsban, életben, vérben.

    Sokszor még azt is meggyőződéssel véljük helyénvalónak, ha nem feszegetjük elődeinktől ránk testálódott volt idők igazát.

    Ne már! Miért is kellene olykor helyreigazításért kiáltanunk? Fő az egyetértésnek látszó befelé hallgatás. Hisz tudjuk, a mai erdélyi magyar előbb toleráns, minthogy valakinek hangoskodó, hamis „igazába” gázoljon. Inkább magán és családján vág eret, minthogy vitába bocsátkozzon, netán billogot kapjon szomszédtól, baráttól.

    Szépen befeküdtünk ebbe a globalizációs, júdáscsókos világba!

    És még csodálkozunk, ha semmi mást nem tudnak rólunk, minthogy zászlókat lobogtatunk – a autonómiát követelve.

    Lobogókat lengetünk, szlogeneket puffogtatunk, és hagyjuk, hogy összeeszkábált közösségeink önjelölt vezetői jövőt-formálónak vélt hatalmunkkal élve s visszaélve többet romboljanak, mint mi mezei /választó/polgárok a magunk renyheségében.

    És tetszikelünk mindent és mindenkit, aki egy kicsit is a nekünk csicsásabbnak tűnő orcáját mutatja, hogy majd a történelem menetrendszerinti járatain újból és ismét jól pofáraejtsenek – teljes lokál- és transzilván-patriotizmusunkkal együtt!

                       A székelyek Holdja

        Ahogy nézegetem a bátran vagy csupán félszegen lobogtatott székely zászlókat (melyek tömeggyártására már cégek szakosodtak, köztük egy-két fürge kínai is!), egyre bosszúsabb leszek. No nem a tilalmas textília, hanem a rajta látható asztrális jelek setesutaságai miatt. A jelenleg is használatos székely címer - szembe nézetből - balra Napot (nem pedig csillagot!), jobbra pedig Holdat tartalmaz, de nem akárhogyan ám!  Ezen székely címer legkorábbi ábrázolása még Luxemburgi Zsigmond idejéből való. Mivel a székely nemzet vitézül őrizte a Magyar Királyság délkeleti határait, jutalmul 1437-ben új címert adományozott nekik, mely kék alapon balra aranyló, 16 sugarú Nap-arcot, jobbra pedig telő, ezüst Hold-arcot ábrázolt - az oldalak mindig szemközt nézetben értendők!  (A régi székely címeren - ugyancsak kék háttérben - egy jobbkar látható, mely egyenes kardot tart, a markolatnál átszúrt medvefejjel, e fölött egy vörös szívvel, a végén pedig ötágú leveles koronával. 1436-ig volt általánosan használatos. Az „ősire” ma leginkább Székelyudvarhely címere hajaz.) A Zsigmond által adományozott címer később Erdély összetett címerében is megjelenik - a szászok hét bástyája és a magyar nemesség turulja felett.

    Milyen típushibákat fedezhetünk fel a ma használatos székely zászlók címerein? A legdurvábbal kezdem: a telő Hold helyett gyakran fogyót, azaz a C-betű állásút látunk. Le sem merem írni, hogy mi az üzenete ennek a változatnak – alább talán majd kiderül, miért. De a Nap metamorfózisa is megér egy misét!     Mára általában csillaggá „stilizálódott”, ráadásul az eredeti 16 napsugárból 8 csillagág lett, melynek tüskésebb változata a Kálvin-csillagra hasonlít, tömöttebb alakban meg olyan Dávid-szerű. Végzetes tévedés az oldalak felcserélése is. Szemközt-nézetben a Napnak mindig bal, a Holdnak pedig jobb oldalon kell lennie!

    A székelyek címerét - Erdély címerébe foglaltan - két uralkodó is „újrafogalmazta”. Először Mária Terézia az Erdélyi Nagyfejedelemségnek adományozott 1765. éviben, utóbb pedig I. Ferdinánd román király, mikor is 1921-ben, az egyesített Románia címerébe „emelte be” Moldva, Havasalföld, Bánát és Dobrudzsa címere mellé ötödiknek az erdélyit. Mindkét címeralkotás közös jellemzője: a székelyek Holdja fogyó alakban, azaz megfordítva szerepel! Hogy ennek a piciny, de nem elhanyagolható heraldikai változtatásnak mi az üzenete, annak végiggondolását inkább az Olvasóra bíznám…

    A román királyi címer további pikantériája, hogy alkotója egy neves magyar heraldikus volt: Sebestyén József (Szék, 1878 – Kolozsvár, 1964).  Őt kérte fel I. Ferdinánd 1921-ben, hogy tervezze meg az új államalakulat címerét. „E feladatot heraldikailag kifogástalanul teljesítette, minek eredményeként 1922. július 6-án a király villásreggelire hívta sinaiai palotájába. Ekkor kapta meg a legmagasabb kitüntetést, a román királyi koronarendet” – írják életrajzában. Sebestyén képzett heraldikus, címerfestő és geneológus volt. Budapesten tanult festészetet az Országos Mintarajziskolában, majd Bécs, München és Párizs tanulmányútjának további állomásai. 1903-tól Nagyváradon tanult heraldikát Sarkantyús Richárd Gyulától. Az I. világháború végén a Székely Hadosztály hadnagyaként harcolt az Erdélyt elözönlő románokkal, majd Brassóban volt hadifogoly (Márton Áron főhadnagy, tábori lelkésszel együtt!), ahol sikerült a kivégzést elkerülnie. Hogy e széki születésű, a Székely Hadosztály honvédelmi harcaiban mindvégig résztvevő, heraldikailag tökéletesen felkészült művész ne tudta volna, hogy a székely címerben milyen is a Hold állása!? Nagyon is tudta! Címertani „csínytevését” fogjuk fel egyfajta fricskának az új államtulajdonossal szemben…

    Ennek, a Köröspataki Keöpeczy Sebestyén József által tervezett címernek, modernizált változata ma az uniós Románia állami címere – benne azzal a bizonyos hátat fordító Holddal!

                                    (Megjelent a Polgár Portálon, 2013. február 13-án)

               Kornél csak jött és bekopogott

        Egy szakadék-magányos napon láttam meg szikárságát, amint átjött az udvaromon és bátortalanul kopogtat    

    Nem Esti Kornél volt. Nem. S Hajnali Kornél sem.

    Egyszerűen csak Kornél volt, a céltalanságnak, az önkéntes egyedülébredésnek s az együgyű jószándéknak sokszor mosdatlan, öregedő gyermeke.

    Még nem ivott aznap.  Szófukarságán látszott. Szégyenlősen, sapkáját gyűrögetve kérdezte, tehet-e valamit értem?  Ahogy rám nézett s én vissza, mindketten megsejtettük a lényeget: úgy tenni valamit, hogy közben felfüggeszthesd a magad egyedüliségét. Beválthasd azt pár pillanatnyi felejtésbe.  Aprófára, tűzrakásra, egy tál meleg ételre, pár kérdő pillantásra, hogy válaszolni lehessen… Bármire, ami kicsit is emberibb.

    Aztán már ritkábban kopogtatott, csak látszott, hogy arra járt. Fát hasított, éjjelente még dobott pár rönköt a kazánba, a kinti asztalra sorjázta a tegnapi ajándék-vacsora mosott edényeit… de mindig ott volt valahol.

    Este is. Hajnalban is. Tagadhatatlanul, mint önmagam.

                 Ökumené – parajdi olvasatban

        Magyarországon egyszer hallottam egy olyan tétova javaslatot, mely szerint az ökumenikusság és az abban való közösségi részvétel nép-nemzeti megerősödésünket is szolgálhatná.

    Elgondolkodtatott akkor a felvetés és ösztönösen tiltakoztam, illetve nem értettem, hogy lényegében mi a gondom ezzel a századokkal ezelőtt kitalált összeborulással.

    Le kellet ereszkednem a föld gyomrába, a Parajdi Sóbánya kápolnájába a válaszért.

    Most már tudom, miért nem értelmezem a maga helyén azt a hitet, mely vélten vagy akaratlagosan nemzeti valómat fenyegeti, vagy csak tudomásán kívül hagyja másságom és természetesnek veszi önhatalmát.

    Az én olvasatomban az ökumené azt jelentené, hogy van egy megszentelt, közösen kiválasztott esetleg elfogadott hely, helyiség ahová mindenki lélekben magával viheti vallását, abbéli megnyilvánulásait, imádságait, énekeit, fohászait egy olyan helyre, ahol találkozhat hittársaival, s hitének tolmácsaival. Majd miután végzett Istene tiszteletével békésen távozik átadva a helyet más felekezeteknek, másképpen hívő, más l

iturgia mentén imádkozó keresztény testvéreiknek.

    Ehhez képest mifelénk az ökumené hódoltságot, önfeladást a többségi nemzet térhódítását, eltűrő/megtűrő magatartását jelenti.

    Bizonyára kálvinistaságom miatt nem tetszenek a csillogóan fényes szentképek, ahogyan az is zavar, ha nem tudom kikerülni őket. De azt az alázatosságot sem szívelem, ha egy hozzátartozóm esküvőjén vagy temetésén a lelkész vagy a plébános kötelességének véli románul is ismertetni az igét, imádságot mondani – nehogy szó érje a hitközség „elejét”. Az efféle összeborulásokból mára már köztudott, hogy mindig mi magyarok jövünk ki vesztesen. Nem vagyok és nem is lennék, ha tehetném semmilyen tolerancia ellenesség szószólója, csak a mérleg nyelvét követem, melynek rossz felé hajlását érdekből vagy renyheségből olykor hajlamosak vagyunk az idézőjeles béke kedvéért nem észrevenni.

    Holott figyelhetnénk!

    Egyházi javainkat még mindig csak pereljük.

    Várjuk vissza és nincs az az Unió, nincs az az alku, mely az ölünkbe pottyantaná apáink jussát. Ahogy olyan törvényszék sincs, amelyik felülvizsgálná, a fű alatt köttetet politikus-paktumokat.

    Nos, többek között ezért nem értem e nagy, más felekezetek felé oly megengedő, ökumenikus összeborulásunkat.

    Sem a Föld felett, sem a Föld sóba-vájt mélységében.

                   Szobrok, szentek honfoglalása

         „A múltat végképp eltörölni”, énekelték a béketábor internacionalistái még nem is oly rég itthon s határainkon túl, szemfényvesztésül vegyítve olykor az acélos uniszólót a szocialista hazafiság fuvolahangjával. Ma, levetve az intert, egyfajta lopakodó nacionalizmus köröz körülünk mindenütt a Kárpát-medencében, s töröl el mindent, ami a múltra, a magyar múltra emlékeztet. Szelídebb változatban a „monarchia-korabeli”, vagy „az osztrák időkből való” címkét ragasztja álságosan a magyar tervező által, magyar munkával, magyar megrendelőnek készített épületre, szoborra, gyárra, intézményre.

    Emlékműveket rombolnak Vereckén, a délvidéki partizánterror színhelyein, szobrokat gyaláznak meg a Felvidéken, leszedik vagy átírják (jobb esetben csak kétnyelvűsítik) emléktábláinkat. Sepsiszentgyörgyön például ősszel a Hősök temetője I. világháborús emlékoszlopát „újították fel”. A halottak napi világítók „meglepődve tapasztalták, hogy szokatlan, vadonatúj, fényesre csiszolt, szürkés kőbevonatúvá vált az oszlop”. Silabizálták, hogy „a magyar katonák nevét magyartalanították, s csodálkoztak a város hősi halottait felsoroló táblák előtt, hogy mennyi az idegen név. Történelemhamisításról beszéltek” – írja a Háromszék c. napilap január 23-i számában. Szlovák szomszédaink is előszeretettel művelik a magyartalanítást (Csák Mátéból így lett Matej Cák, nemrégiben meg már egészen Madagaszkárig merészkedtek, szlovakizálni Benyovszky Móricot – hogy a s

ok Andrássyováról meg Bebekováról már ne is beszéljünk).

    A legnagyobb szobor- és emléktábla-állítási mozgalom Erdélyben dúl. Lassan nincs már város, nagyobbacska falu, ahol ne állítanának szobrot vagy Mihail Viteazulnak vagy Avram Iancunak. II. Mihály havasalföldi fejedelmet újabban csakis lóháton öntik bronzba, mint Mátyást Kolozsvárott, hiszen legalább akkora uralkodó volt, mint ama rex Mathias. A román történetírás szerint ő egyesítette volna először a „három román vajdaságot”, Havasalföldet, Moldvát és Erdélyt. Való igaz, hogy Erdély megtámadása és a győztes sellenberi csata után 1599. november 26-án választották fejedelemmé Gyulafehérváron. (Trianonban többek között ez adott jogi alapot Erdély elcsatolásához!) Mihály vajdát rövidke itteni regnálása után 1600-ban Moldva éléről is elcsapták. Egyszer még visszatért a hírhedt Basta oldalán, harcolni Báthori Zsigmond ellen, de győztes goroszlói csatájuk után szövetségesét a hírhedt zsoldosvezér 1601 augusztusában meggyilkoltatta.

    Talán még nála is népszerűbb, szoborszámban mindenképp, Avram Iancu. Kultuszát a román hősök iránti olthatatlan vág

y éltette, a Ceausescu rendszer kifejezetten kegyelte, és járult hozzá nagyban a személyével kapcsolatos mítosz kialakulásához. Ő lett ,a’ negyvennyolcas forradalmár, ,a’ román népvezér, s emiatt a kortárs román politikusokat, Brateanutól Balcescuig  tudatosan elhalványították mellette. Még az ének 

is így szól: ”Avram Iancu vagyunk mind”! Néhol még a harang is az ő nevére kong… Iancu-szobor itt, Iancu-szobor ott, Iancu mindenütt. Olyan erdélyi, partiumi települések is állítanak neki szobrot vagy emléktáblát, ahol soha nem járt, s tán még nem is hallott róluk „a hegyek hercege”. ---Az 1848/49-es érchegységi adok-kapok vérengzések román oldali vezérének (a magyar oldalihoz hasonlóan!) inkább a történelem süllyesztőjében volna a helye, mint szoborba öntve ma Erdély közterein. S még egy közös van bennük: sugárúttá lettek! Szinte nincs is olyan nagyvárosa Romániának, ahol a legrangosabb boulvard ne róluk lenne elnevezve.

    Az ortodoxia templomépítési láza sem látszik csitulni - újabban meg szentjeik nyomulásának lehetünk szemtanúi. Nemrég jött híre, hogy Satu-Mare, (leánykori nevén Szatmárnémeti) „választott” védőszentet, Constantint és Ilonát. Csak tudnám, mi köze e két, egyébként tiszteletreméltó szentnek Szatmárhoz. Remélem, Szent László városát azért elkerüli ez az újraszentesítő igyekezet.

    Hazai szoborpurparléink és a vészkorszak hiszterizált megemlékezései közepette azért figyeljünk határainkon túlra is, mert két-három emberöltő múlva…

            (Megjelent Szobrok, szentek címen a Magyar Hírlap 2014. március 8.-i számában.)

                      Ez itt a kérdés

„Hinni a látszatnak vagy szorongani a láthatatlantól? Más szóval: elfogadni azt, ami nyilvánvaló tapasztalat, vagy valóságos fenyegetésként megélni azt, amit nyomasztó múltbeli élmények sugalmaznak? – ez itt a kérdés.” – Így indította talán egy hónappal ezelőtt aktuális politikai felvetéseire választ kereső cikkét Alexa Károly a Magyar Hírlapban.

    Azóta kísért a mögöttes gondolat s a beleképzelhető, erdélyien sajátos tépelődésünk.

„Hinni a látszatnak vagy szorongani a láthatatlantól?”

    Ha valakinek van füle a hallásra – hallani véli, s ha szeme is van – látja is, hogy nagy idők előszelei toporognak a Kárpát-medencébe.

    Dolgok változnak, hozzáállások sarkosan írják felül a tegnapok ellentmondásait és mégis nehezünkre esik örömködni.  Zilahon, a Szilágyság fővárosában, mintha ön önmaga szemét kaparná ki a magyarokra évtizedeken keresztült ráerőltetett többségi és történelem- lopta valóság.

Valami forr a mélyben s elvárják, hogy értelmes román állampolgárként vállon veregessük a kezdeményezőket. Felejtsük el a tegnapi gyalázatokat, mai félelmeinket s egyesek vagy sokak holnapi bántásait.

    Eddig agyonhallgatott tér-idő múltunkra rácsodálkoznak, méltatják, és még büszkélkednek is vele – egy kicsit meaculpázva, mert eddig elkerülte figyelműket.

    Most látják és szóvá is teszik református templomunk európai mértékű nagyságát, volt Vigadónk mennyezet-díszítésének rendkívüliségét (melyet még ez utolsó órában megmentésre és nem pusztulásra ítélnek!) … S mi több We

sselényi szobrunkról s alkotójáról is csak a messzemenő elismerés és méltatás hangján nyilatkoznak. Illetve hagyják, elvárják, hogy mi magunk regéljünk magunkról – többnyire magunknak – románul.  Az csak külön üzenettel bíró tény, hogy Wesselényi Miklós, Fadruszostól sem ér annyit az ő olvasatukban, mint a szobor másik alakja a jobbágy, akiről tudni vélik származását, családi múlt- és jelenbéli kapcsolódásait is. Hozzá képest, a mellesleg kolozsvári Mátyás-szobor alkotója csak egyszerű, mezei „lesifotós” volt valamikor, jó időben és jó helyen.

„Hinni a látszatnak vagy szorongani a láthatatlantól?”

    Ez itt a kérdés. Mert amíg szorongunk, feszengünk elnyomott-félszünkben éberek maradunk. De, ha elül bennünk a gyanakvás? Ha örömtáncot járunk abban a hitben, hogy lám-lám, van még olyan igazság is, amelyik minket igazol, és reménykedve tapsikolni kezdünk minden efféle mozzanattól… Akkor újra és újra adódik a kérdés: (…) elfogadni azt, ami nyilvánvaló tapasztalat, vagy valóságos fenyegetésként megélni azt, amit nyomasztó múltbeli élmények sugalmaznak?(…)”

    Közben leverik volt kollégiumunk könyvritkaságairól a hét lakatot – mint saját tulajdonról – leporolják maradék értékeinkről a port. Egy kicsit sajnálkoznak veszteségei(n)ken, míg tájba-simulós vagy éppen önmagát ajnározó képviseletünk süket és néma marad a maga, homokba vermelt, privát érdekeitől korlátozottan.

    Sok tavaszt megértem már, mégis félő, hogy nem eleget. Félek, hogy az az összefogás, melynek hiányát magyar átokként cipeljük magunkkal, ha most megszületne, sem hozná el a várvavárt szebb jövőt.

    Igen, féltem magunkat az autonómiától és annak hiányától is.

                       Szomszédoló

    Tace si face! Gyakran hallottam e szólást gyermekkoromban, a túloldali Szatmárban, nagyszülőknél nyaralva. Szünidei bandánkban két román srác is volt, Doru és Voicu, az állomásfőnök fiai (rajtuk kívül csak a milic és még egy-két hivatalosság volt idegen ajkú az egyébként színmagyar faluban). Focizás meg pecázás közben óhatatlanul is ragadt rám a román szó, de ezt a mondást, melyet többnyire kézlegyintés vagy alig észrevehető cinkos mosoly kísért, sokáig nem értettem. Felnőttek használták egymás közt a közeli Károlyban vagy Szatmáron, ahová valamelyik hivataljáró rokonom világot látni magával vitt.  A metakommunikációból sejtettem csupán, hogy valami rejtélyes dologról lehet szó.

    Ma már tudom: A tace si face (hallgass és cselekedj!) népi életelve jó ideje a hivatalos román politika rangjára emelkedett, országos és nemzetközi méretekben művelik, mégpedig rendkívül hatékonyan, amint azt az utóbbi évszázadban mi magyarok is megtapasztalhattuk! Köznapi gyakorlatában legfontosabb a szolidaritás egymással, mindig, minden körülmények között. Erdélyben például egy román hivatalnok vagy gyári munkás egymás után hozta be/hozza be intézményébe, üzletébe, üzemébe a nemzetbelijeit, aztán a nagyfőnök mellett a kisfőnök is román lesz, szomszédjába rokonai, barátai költöznek, felvásárolják az elkótyavetyélt magyar földtulajdonokat, rátemetkeznek halottainkra, s egykor színmagyar erdélyi és partiumi falvak, magyar többségű városok tűnnek el lassan így az etnikai térképről.  Nem kell ehhez már a Ceausescu-féle központosított erőszak sem, megy magától is – a tace si face szellemében.

    Köröttünk kilencvenhárom éve nemzetállamok alakulnak, egyesülnek vagy válnak szét, de minden hazai és nemzetközi fórumon - nyíltan vagy burkoltan - mindenkor elsősorban nemzeti érdekeiket tartják szem előtt. Ezt legrafináltabban, legcélravezetőbben délkeleti szomszédunknál művelik. A klasszikus politika eszköztárát latinos simulékonysággal és évszázadok alatt begyakorolt alkalmazkodóképességgel vegyítve érik el céljaikat. Csak nevetnek rajtunk odaát, s mondják is, bolondok ezek a magyarok, hogy mindig mindent előre kibeszélnek!

    Végre tudomásul kellene vennünk, hogy a nyílt sisakos hadviselés és politizálás  ideje már rég lejárt - Európában erre utoljára talán még a barokk-korban adtak valamit. Lovagiasság, egyenes beszéd, őszinteség, mások érdekeinek figyelembe vétele? Ugyan kérem! Kőkemény nemzeti szempontok vezérlik a politikusokat mindenütt, különösen körülünk. Bármily szép is volt Ady ideája, a Dunának, Oltnak már nem egy a hangja! Ideje volna hát egyet-mást eltanulni szomszédjainktól, különösen a románoktól – leginkább a tace si face gyakorlatát.

               (Magyar Hírlap, 2013. december 21.)

                    „Semmit rólunk, nélkülünk!”

                                                                     (???)

Mintha lenne benne – egy kis időben behatárolható feltámadás-ígéret.

Mintha túl a hozsánnás vasárnapon, a kegyelmet nyert Barabásokon is.

Mintha nagyszombatot ülnénk.

Mintha már elült volna fülünkben a kakasszó,

Mintha már Júdások nem lennének,

Mintha mind prófétákká lettek volna s hittel hívők a Péterek…

Mintha nagyszombat lenne.

Mintha a feltámadás vasárnapját csupán egy alvásnyi sötétség választaná el valóságunktól…

Semmit rólunk, nélkülünk!

Hiába a felkiáltójel a végén,

Ha mögötte csupán a csodára váró lehetetlenkedők fohásza jajong.

                          Ady és a nagy Cethal

    Szilágylompért nevét Pap Gábor művészettörténész egyik magyarságismereti előadásán hallottam először, valamikor a nyolcvanas évek elején. Ő hívta fel figyelmünket a partiumi település gyönyörű kazettás mennyezetű templomára. Irodalmi tanulmányaimból is ismerősen csengett a név- itt éltek Ady Endre apai nagyszülei.

    Lompértot 1321-től említik az írások. Első önálló temploma a XV. század második felében épült (egy ideig Ilosva filiája volt, később önállósult). Az 1777-es nagy tűzvészben leégett, a fél faluval együtt, de már ugyanazon évben újat építettek, részben felhasználva a régi templom maradványait is. Berendezési tárgyai közül a legértékesebb, művelődéstörténeti szempontból a legizgalmasabb faragott kőszószéke és kazettás mennyezete. Miattuk emelkedik ki még a híresebbnél híresebb erdélyi és partiumi református templomok közül is! E templomban mutatható be talán legkézzelfoghatóbban a magyar népi műveltség két ágból - keresztény és szkíta-típusú – eredése (eredeztetése) majd egybeolvadása.

    A 171 kazettából álló mennyezet alakos képei jobbára ószövetségi ihletésűek (Ádám és Éva, Noé bárkája, Ábrahám ígérete, Jákob lajtorjája stb.) vagy a népi vallásosság köréből valók (pl. a szerencse asszonya, a jó és a rossz szerencsekereke), de megjelenik köztük a református templomok ismert jelképe, a fiókáit önnön vérével tápláló pelikán vagy az újjáéledő Főnix is (gondoljunk csak a tűzvész után újjáépülő Lompértra!). Állat (páva, daru, strucc, szamár, krokodil)- és növényábrázolások sokaságában gyönyörködhetünk!  Ezek közül több is a szkíta típusú, más megfogalmazásban az íjfeszítő népek asztrálmítoszi örökségére (a Zodiákusra) utal - ilyen pl. a „kétfejű sas”, ami mindig a Kos havának jele, az önmaga farkába harapó sárkánykígyó (Bak), a    Halak, az Oroszlán, a Ló (Európában a Nyilas), s újra idézhető itt is Noé bárkája, vagy a Pelikán, mint egy-egy hónap emblematikus megjelenítői. Teljesen lenyűgözik a szemlélőt a kőszószék színes sárkányfejes faragványai is! Ezekhez megszólalásig hasonlót láthattunk legutóbb a Budapesten majd Debrecenben bemutatott szkíta aranykincsek között…

    S ami számomra az egyik legnagyobb reveláció: a bibliai Jónás-téma többszöri megjelenítése. Jónás majd minden kazettás mennyezetű templomban szerepel, de itt négyszer is!  Kettőn, ahogyan azt másutt már megszoktuk, a cethal szájában látható, két különböző (!) alakban megjelenítve (egy harmadikon még a bárka mélyén alszik, egy negyediken pedig tökindák alatt fekszik).

    Figyelmünket azonban egyre inkább maga a cethal köti le, mert az egyik kazettán olyan képjel látható, mely a sztyeppe-övezetben egészen az ural-altáji népekig vezet vissza bennünket: a Földgolyóbist (s hogy tévedés ne essék, ez oda is van írva) négy cethal tartja a

 hátán! A Bibliában ennek nincs nyoma, viszont a szakirodalom szerint az ural-altáji népek hiedelmeiben teljesen közismert. Lükő Gábor így ír róla A magyar lélek formái című könyvében: „Az öregek tudomása szerint a föld víz tetején úszik, s cethalak tartják a hátukon. Néhol úgy tudják, hogy csak egy cethal van a föld alatt, másutt három, sőt négy cethalról is tudnak. A földrengést a cethalnak tulajdonítják. Ha elfárad a cethal és másik oldalára fordul, ettől reng a föld. A világnak akkor lesz vége, ha elpusztulnak a cethalak.” (Exodus, Bp. 1942., 58. o.).

    Ady ezt az ősi halszimbólumot látta, láthatta oly gyakran a szilágylompérti templomban, s ha újraolvassuk versét, most már minden világos lesz számunkra: „Óh Istenünk, borzasztó Cethal, / Sorsunk mi lesz: ezer világnak? / Roppant hátadon táncolunk mi, / Óh, ne mozogj, síkos a hátad. // Csúszós a hátad, mellyel tartod / Lelkünket és a mindenséget. / S én csak két rossz táncoló lábat / S reszkető szívet adok néked. // Sok félelmemet vedd el értük, / Melyek velőimbe befújnak. / Mutasd meg, hogy nem vagy keresztyén, / Nem vagy zsidó: rettentő Úr vagy. // Végy engem hátad közepére, / Hogy két gyönge lábam megálljon”, / Hogy a szívem ne verje mellem, / Hogy néha rám szálljon az álom. // Vagy dobj le egyszer s mindörökre, / Ne táncolj, lógj, ne tréfálj mindig. // Nem bírom s holt csillagaid már / Nyúgodt fényük arcomra hintik.”  (A nagy Cethalhoz, Az Illés szekerén, 1908.)

    Az idén 235 éves kazettás mennyezet alkotója (Asztalos Budai Sámuel), a kőszószék faragója (Asztalos Budai András) és a költő Ady még otthonosan mozogtak e műveltségben, s anyanyelvi szinten beszélték azt. Mi már…

                                                                                                                                              2013.

                       Világmegváltás: hatalomhoz egy hétre

    Emelje fel – gondolatban – a kezét, aki még nem hallotta, olvasta, hogy mifelénk itt Erdélyben azért sikkadnak el jóravaló polgári törekvéseink, hazafias érzületeink azért fajulnak meddő vitákká, mert nincs „médiánk”. Azaz a tévé, a rádió s a sajtó mind a „másikok” kezében van. Tőlük, meg felőlük dől az agymosás irányítottan, tele ártó szándékkal… nekünk, a „rendesebbjének” pedig pénz nélkül „hallgass” a nevünk.

    Mondom, tényleg elegem van az efféle nyavalygásból, annál is inkább, mert ha vesszük a fáradságot s jól a dolgok mögé nézünk, nem is annyira az anyagiakkal vagyunk mi híján, mint inkább a konokság, meg az a jóféle kitartás hiányzik belőlünk. Önsajnálatunk, amikor átmagasztosul önimádattá, nos akkor lényegülünk át igazán a minden világfájdalmak ismerőivé és nagy sziszegve leeresztünk, mint egy rajzszögbe landolt léggömb.

    Mert minden nemű sóvárgásunk akkor veszi kezdetét, amikor még csak a húsosfazekak földrajzi helyzetét ismerjük. Úgy tudunk ilyenkor vágyódni, acsarkodni, nyitott szemmel álmodozni, hogy már-már magunk is elhisszük – istenadta jogunk van hozzá. Aztán ha helyzet van, lehetőség adódik, az első őszinte kérdésünk: mennyit fizetnek érte, mit lehet a bulin nyerni?

    Rögtön nyerészkedni akarunk. Nem dolgozni, csak kapni. Mert a pénz hatalom, ahogyan a hatalom is pénz – ugyebár?

    Se hatalom, se pénz!

    Majd bolondok leszünk bajlódni a gondokkal, hisz azok megoldásán még töprengeni is fárasztó. Majd ha fizetnek érte, ugyanúgy, mint a mostaniaknak: bársonyszékkel, szolgálati autóval, állami bérekkel...

    Majd, ha a törvények kiskapuin minket is előre engednek…

    Majd akkor…

    Majd.

    Hatalmunkhoz egy hétre így is, meg úgyis megváltjuk a világot, még akkor is, ha az belegebed!

    Azt punktum!

    Addig csak mondjuk, mondjuk a magunkét, hogy legalább valamiféle kusza nyomot hagyjunk imitt-amott, ahol a madár sem sokat időzik.

    Előbb akarunk szobrot állíttatni önmagunknak, még mielőtt a történelem egyetlen porszemét is lesöpörnénk hajtókákról –  onnan –  ahova a kokárdát tűzzük fel, akkora melldöngetéssel, hogy nézni is fáj…

    Bár igaz, hogy senki sem születik forradalmárnak, politikusnak vagy kormány-prostinak, azzá csak lesz, ha helyzetbe kerül.  S a helyzet maga a lehetőség, mellyel lehet élni, visszaélni és futni hagyni.

    Ám ennyi évnyi tapasztalattal a hátunk mögött – most is, még mindig – szájtépéssel leplezni tehetetlenségünket nagyon kényelmes megoldás. Kényelmes, de – és nem csak –  felesleges.

    Több mint fél évszázada járom a Kárpát-haza „maradékországon” túli területeit. Kiterjedt  rokonságom okán s jogán már gyermekkorban megismerhettem Erdély és Partium legszebb tájait, történelmi-irodalmi emlékhelyeit, majd boldogult úrfikoromban észak és dél felé kezdtem tájékozódni, s amint lehetett, a Lajtán túli részekbe is belekóstoltam. Ahol csak megfordultam mindenütt találkoztam magyarokkal, s majd’ mindenütt tudtam használni anyanyelvemet. Az üzletek s intézmények felirata ugyan idegen volt, de a bent lévők általában beszéltek magyarul (is). Pedig ezek kegyetlenül nehéz évtizedei voltak a magyarságnak határainkon innen és túl !

    Mégis - amikor már nem rándul görcsbe a gyomor egy-egy határátkelőnél, nem vegzálja milic a rokonaidat, s fel sem jelentenek, kedvedre jöhetsz-mehetsz, amikor csak akarsz – most jobban féltem a kinti magyarságot, mint valaha! S különösen féltem a trianoni gránictól legmesszebbre élőket, mert ott kopunk s fogyunk a legjobban!  Hiába díszeleg ott az állomáson magyar felirat is, s hiába írják ki az üzlet portáljára, hogy „Zöldség-gyümölcs”, ha a magyar szóra vasutas-boltos csak fejét ingatja, jobb estben közli valamely nyelven, hogy nem beszél magyarul. Határ-közeli helyeken olykor még beszólítanak egy nénikét, bácsikát a raktárból vagy a mosogató mellől, hogy foglalkozzék az idegennel…

    Legutóbb is a Felvidéken járva, Podolinban (Krúdy kedves városkája, hol a boldog békeidőkben a gimnázium padjait koptatta) nem akadtam egyetlen magyarul beszélő polgárra sem, hogy igazítana útba, s hiába érdeklődtem hivatalos helyeken a város egykori lakójáról, ki több remekművében is megörökítette – még csak nem is hallottak róla.  Selmecen meg, Petőfi egykori líceumában, pár éve ott-jártamkor már csak a szellemek társaloghattak magyarul, üresen tátongott a valaha szebb napokat látott épület, az emléktáblát is emeletnyi magasba kellett emelni, nehogy újra eltüntesse a szláv honfiúi buzgóság. A tisztesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy körülünk szinte mindenünnen eltűntek a szászok is, csak a svábság tartja még itt-ott magát.

Kárpátalján, a vékonyka határ-menti sávon túl már csak elvétve hallunk magyar szót. Történelmi emlékhelyünknél, Vereckén járva, egyedül a körorvossal tudtunk anyanyelvünkön beszélni – őt is Nagyszőllősről helyezték oda. Huszton meg még ukránul érdeklődve sem tudták megmondani, hogy hol is van az a bús düledékű vár. Talán a vár étteremnél – hangzott az „útbaigazítás”. Már a romoktól visszajövet, a szélső házból szólt végre hozzánk magyarul egy nénike…

    Újvidéken, az Apácai Kollégium falán lévő etnikai térkép egyre csökkenő piros foltocskái egyenesen mellbe vágnak: Az utolsó félszáz évben 17-ről 7 %-ra olvadt a helybéli magyarság! Az adatoknál maradva: az USA-ban 1,4 millióan vallották magukat magyarnak a legutóbbi népszámláláskor, de már csak 7 %-uk beszéli nyelvünket, vagyis alig százezren.

    A tömbmagyarság, megfogyva bár, de még tartja állásait, Székelyföld autonómiatörekvései tiszteletreméltóak - de mi lesz a szórványban s a nyelvhatáron élőkkel?

    Hányan is vagyunk hát? Tizenötmillióan - emlegetik újra meg újra. Sajnos, a valóság ennél szomorúbb – szolidan számítva is k

özel kétmillióval!  

                                        Mint oldott kéve

    Áldatlan feladat ma – még ha önként vállalt is – tanárról, tanítóról dicsérő, magasztaló szavakat szólni. És nem csak áldatlan. Sokukról szinte lehetetlen. Akiket mégis méltatnánk vagy méltathatnánk, szinte félnek a dicsérettől. Minden bizonnyal nem ok nélkül. A mai, divatos oktatási rend szerint elítélendő az a pedagógus, aki még hinni mer önmagában, tudásában és tanítható tanítványaiban. Ma illik félig oktondi, butaságukban feltétel nélkül kiszolgáltatott, örökösen vétkező és emiatt büntethető, zsarolható ifjakat nevelni.

                              Az elfelejtett Kincs

    Százötvenöt éve, augusztus 16-án született Zilahon a későbbi tudós tanár, 1897-től a híres református kollégium igazgatója, Kincs Gyula, akinek egyik legnagyobb érdeme Ady Endre felfedezése, felkarolása és mentorálása volt (ő közli majd első szárnypróbálgatásait is a Szilágy című újságban). „Te bérmáltál meg, kis vidéki lapod, / Hogy poéta lettem.” – vallja Ady a Vén diák üdvözlete című versében. A Kolozsvárt végzett, eredetileg történelem-földrajz szakos tanár kitűnő diplomája mellé később megszerzi a görög-latin szakos oklevelet is. „Én jó mesterem, jó görög tanítóm” – babusgatja költőnk a már említett versben.

    Ady a negyedik gimnáziumi osztály elvégzése után kerül át Nagykárolyból a zilahi „ősi Scholába” (Lajos öccsével együtt, akit szülei ekkor iratnak be az első osztályba), s itt, talán a legfogékonyabb életkorban találkozik Kincs Gyulával. A végig bensőséges tanár-diák viszony a későbbiekben aztán férfibarátsággá mélyül. Kincs az érettségi után is rajta tartja a szemét Bandin (mindenki így hívta a „vidám pince-katlanban”), egyengeti útját s védi, ha bántják.

    A liberális irodalomtörténet-írás úgy tartja számon, hogy Ady Diósyné Brüll Adél révén jutott ki először a „szép ámulások szent városába”, Párizsba, pedig Kincs már régóta szorgalmazza, hogy utazzon a költő nyugatra, lásson, tapasztaljon, szerezzen új élményeket. Mindehhez természetesen pénz is kellett, mégpedig nem is kevés. Kieszközli, hogy a vármegye támogassa Bandit, s szavazzon meg számára egy jelentősebb összeget az úgynevezett kulturális adóból. Végül - lobbytevékenysége eredményeként - 400 koronát ítélnek meg, amit Kincs még kiegészít kétszázzal a Szilágy kasszájából, aztán rábeszéli az igencsak fukar atyát, Ady Lőrincet is, hogy nyissa ki bukszáját, s toldja meg még ugyanennyivel. De ez a vidéki tanár, az Isten háta mögötti „hepehupás, vén Szilágyból” azt is el tudja érni, hogy a Budapesti Napló szerződtesse védencét, sőt még egy egész Európára szóló vasúti szabadjegyet is sikerít számára. Így felszerelve, 800 koronával és szabadjeggyel a zsebében vág neki Bandi a nagy útnak. Hogy Róma, München vagy akkoriban más, divatos város helyett költőnk Párizs mellett dönt, abban Lédának kétségtelenül komoly szerepe van…

    De Ady is egész életében vigyázta Kincset! Ha bántották, mint például 1912-ben, az Országos Református Tanár Egyesület zilahi közgyűlésén,  kiállt mellette, személyes jelenlétével tüntetve – ez alkalomból írta Kincsnek ajánlva A visszahozott zászló című verset, melyet fel is olvasott a helybéli vigadóban.  Az irodalomtörténet 17 olyan költeményét tartja számon, amit hozzá írt vagy neki ajánlott – ilyen például Az Illés szekerén, A Tisza-parton, a Fölszállott a páva, Az Értől az Oceánig, az Üzenet egykori iskolámba vagy a már fentebb említettek. Édesanyja mellett talán Kincs volt az a személy, aki egész életére s pályafutására a legnagyobb hatással volt!

    Jelen írást a születésnap ihlette, de felhívás is egyben, hiszen jövőre, december 31-én lesz Kincs Gyula halálának 100. évfordulója. Zilahon, a Kraszna utca elején (régebben Petőfi, mai nevén str. 22. Decembrie 1989) még áll egykori lakóháza. Megérdemelne legalább egy emléktáblát, mert szülővárosában sem intézmény, de még egy kicsinyke sikátor sem viseli a nevét.

Megjelent az Evangélikus élet 2014. augusztus 17. számában (79. évfolyam)

                      Korparancsnak engedelmeskedve

    A Tiszántúli Református Egyházkerület 2013-ben alapított TTRE Gyarmati-díját Debreceni Református Kollégium Baráti Köre 2014. szeptember 20-án éves találkozójuk alkalmával immár másodszor osztották ki ünnepélyes keretek között a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának Kálvin termében. E megtiszteltetés azon református oktatási intézményben tanító tanároknak, tanuló diákoknak szól, akik magyar nyelv és irodalom vagy történelem területén a tanításban, tanulásban valamint ezzel kapcsolatos előadói, művészi, tudományos tevékenységükben kimagasló eredményeket értek el.

    Idén, posztumusz díjat dr. Korsós Bálint, a Debreceni Református Kollégium Dóczi Gimnáziuma volt igazgatójának hozzátartozói vehették át, illetve Tőtős Katalin, a Zilahi Református Wesselényi Kollégium magyar nyelv- és irodalomtanárának szólt a megtiszteltetés.

    Dr. Korsós Bálint életét és a református szellemű oktatás terén kimagasló munkásságát dr. Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület Főtiszteletű püspöke méltatta, Tőtős Katalint – a sok évszázados zilahi református iskolát újraalapító első igazgatótanárt és szaktanári pályáját Tolnay István v. főjegyző, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ny. tanügyi tanácsos laudációjából* ismerhették meg az egybegyűltek.

    „A jó Isten mindenkinek dolgot ad s az időben kirendel számára egy helyet a nap alatt. Az ember igyekszik legjobb tudása szerint elvégezni a rá szabott feladatot. S hogy jól végzi-e, azt csak a visszajelzésekből tudja meg igazán.” – értékelte az eseményt Tőtős Katalin tanárnő a pillanat-meghatottságban, hálásan egy olyan élet kihívásaiért, melynek még mindig kevesen, egyre kevesebben mernek és akarnak eleget tenni. Pályafutása önként vállalt vesszőfutás volt egy jobb iskoláért, magyart és keresztyén embert tanítani és nevelni akarása pedig újkori partiumi történelmünk része, melyet a helyes irányba terelni sok-sok hozzá hasonló pedagógusra lenne még szükségünk.

*Laudatio

    Tőtős Katalin a Zilahi Református Wesselényi Kollégium tanárnője részére

    Tőtős Katalin tanárnő személyében az 1991-ben újraindult Zilahi Református Wesselényi Kollégium visszaállításáért folytatott küzdelem bátor harcosát, az újraszervezett iskola első igazgatótanárát köszöntjük.

    Bizonyosan sokan úgy tartják az anyaországban vagy demokratikus keretek között bárhol a nagyvilágban, hogy nagyon természetes, egyszerű, mindennapi dolog egy iskola megszervezése, újraindítása. De nem Zilahon! Nem a sorsforduló utáni Romániában, a marosvásárhelyi fekete március utáni Erdélyben! Akkor 1991-ben olyan körülmények között Zilahon a megkérdezett huszonkét tanár közül senki sem vállalta az iskola újraindítását vagy legalább az első felvételi megszervezését. Az akkor még zsibói magyartanárnő volt az egyedüli, aki azt mondta: Vállalom. Meg kell azt csinálni!

    Ezért a vállalásáért a nehéz időkben való feltétel nélküli helytállásáért elismerést és tiszteletet érdemel.

    Semmiféle állami támogatást, segítséget sem minisztériumtól, sem tanfelügyelőségtől nem kapott. Úgy tartotta meg az utólag törvénytelennek minősített első felvételit, hogy még az akkori állami iskolai tájba belesimult tanártársai részéről is jószerint csak értetlenség övezte. A felvételit érvénytelenítették. A református egyháztól 1948-ban elorzott iskolaépületükbe, a ma már évek óta megerősödött román tannyelvű állami iskolába alig két magyar osztály mellé sem mehettek be. A templomban kezdődött a tanítás az 1991/92-es tanévben, majd az esperesi hivatal és az akkori RMDSZ egy-egy üléstermében folytatódott. Az igazgatónő hite, bizalma, kitartása kellett ahhoz, hogy egyben tudja tartani azt a lelkes kis diákokból, néhány lelkészből és tanárból álló kis csapatot, amely nélkül nem volna ma református iskola Zilahon!

    Később, egyéni kapcsolatok felhasználásával utaltak ki számukra egy lakatlan, lerobbant állami inasiskola bentlakását az 1992/93-as tanév szeptember 15-én! Az első évfolyam két osztályának helyzetét még 1993-ban is megtorpedózta a tanfelügyelőség. Az akkori politikának megfelelően látszott, hogy törvényteleníteni, megszüntetni az iskolát, ha már nem lehet, gáncsolni kell minden áron!

    A Királyhágómelléki Református Egyház programjának megfelelően, Tőtős Katalin stratégiai lépésekre lebontott céljául tűzte ki a szilágysági magyar nyelvű tanítás kereteinek megteremtését, a zilahi ősi iskola épületének visszaigénylését, a református iskolarendszer korszerű formában való visszaállítását, a rendszer óvodától egyetemig való kiépítését, a magyar –ezen belül a református – elitképzést, nevelési céljául pedig a Krisztus-arcú ember formálását.

    Igazgatói szolgálata után magyar nyelv- és irodalomtanárként maradt továbbra is az intézményben. Szakmai elhivatottságáért és a tehetséggondozás terén elért eredményeiért érdemel elismerést.

    Tőtős Katalin tanulmányait a Babes-Bólyai Tudományegyetem bölcsészkarán végezte 1979-ben Zsibói tanárkodása a ceausizmus legkeményebb éveire esett. Romániában akkor már a magyar iskolák megszüntetése volt a legfőbb cél. Szórványban nemzeti hovatartozásról, anyanyelvi kultúráról akkor még beszélni sem volt tanácsos. A zsibóiak hálás visszaemlékezéseiből tudom, hogy színvonalas szakmai munkájával, gyermekekkel és felnőttekkel szervezett beszélgetések és kirándulások mellett a diák és amatőr felnőtt színjátszás terén találta meg azt a lehetőséget, amelyben még sorok között és gesztusnyelven legalább meg lehetett teremteni az anyanyelvi kommunikáció feltételeit. A sorsforduló után hívták más iskolába, az anyaországba is, ő maradt őrködő helyén.

Azokban az időkben hódolt nagy szerelmének, a magyar történelemnek. A Wesselényi család és Zsibó története ürügyén könyvtárakba kért a kutatáshoz szükséges belépőt, olvasott, jegyzetelt, és várta az időt, amikor a magyarok történetéről érdemben lehet majd szólni.

    A zilahi iskola újraindításáért hagyta el Zsibót.

    Új munkahelyén irodalmi kört szervezett, igricek vers- és prózamondó csoportját vezette, beindította a diáklapot, különböző műfajokban szöveget alkotni tanította diákjait. Helyi, megyei, országos tantárgyversenyeken vettek részt a legjobbak, esszépályázatokon, megyei, körzeti, nemzeti és nemzetközi szavalóversenyeken értek el kitűnő eredményeket versenyzői. A fejlődést mindig a fejlesztés alanyához, a diákhoz mérte. Elhitette vele, hogy minden ma több lehet, mint a tegnap volt, s minden holnap a további fejlődés esélye is egyben.

    A jelen kereső, olykor zavaros feltételei között is igyekezett megtalálni a tanításban a hagyomány és a modernitás közötti egyensúlyt, tudatosítani környezetében, hogy nekünk van nemzeti irodalmunk, azt tanítani sorsdöntően fontos a 14-18 év közötti , minden szempontból érzékeny már nem gyermek, még nem felnőtt ifjaknak, és hogy a hagyományos historizmust felújítani korparancs, de akármilyen liberalizált hermenautikával felváltani bűn.

    Intelligens és leleményes, gerinces és helytálló, puritán és protestáns magyar emberek – volt tanítványai – beszélnek elismeréssel a tanárnőről: költő, színész, lelkészek, tanárok, ügyészek, ügyvédek, orvosok, mérnökök, hivatalnokok… - azóta már felelős felnőttek ők maguk is.

    Egyenesen ívelő életpálya a Tőtős Kataliné. Jó szívvel javasoljuk a Gyarmati-díjra, Isten gazdag áldását kérve életére és további szolgálatára.

          Tolnay István

          v. főjegyző, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ny. tanügyi tanácsosa

    Atyánkfia éppen kilencszer költözött már életében, s minden hurcolkodás kényszerű seregszemlét is jelentett számára. Mit vigyen magával, mit hagyjon, ajándékozzon el, vagy dobjon ki? Kedves könyvei mellett két tárgy ragaszkodott hozzá mindvégig: legelső fényképezőgépe (Pajtás márkájú) és egy háromnegyedes hegedű. A fotózás fél évszázados szenvedélye, de komolyan vagy negyven éve hegedült utoljára. Nemrég, mikor egy átrendezés közben ismét kézbe vette az öreg instrumentumot, meglepő felfedezést tett. Véletlenül pillantotta meg a hangszer belsejében rejtőzködő cédulácskát, mely szerint a Szegedi Hangszerkészítő és Javító Vállalatnál készült Szegeden, a Hétvezér u. 9. szám alatt 1960. június 6-án, kézírással még a sorozatszámot is feltüntették (1353.), legfelül pedig büszkén díszeleg: Made in Hungary. Éppen fél évszázada társa hát – bár az utóbbi időkben inkább csak csendes társa!

    Nyolc éves korában kezdett hegedülni atyánkfia, még feles hangszeren tanult, ami aztán több gyermekkézen fordult meg s „kopott el” a későbbiekben. Ennek az újnak még ma is emlékszik a gyári szagára! Szülei szorgalmazták a hegedűt, talán azért, mert az unokatestvérek majd’ mindegyike tangóharmonikázott. Kedvenc hangszere volt ez az ’50-es éveknek, hosszú hadifogságot túlélt férfiak hozták divatba – némely későn hazatért szerencsés összes megtakarított rubelecskéjét fektette egy ilyen használt hangszerbe. Mikor atyánkfia hegedülni kezdett, vidéken még nem voltak zeneiskolák. Az első lépéseket egy Pestről kitelepített apácától sajátították el a falusi nebulók, többnyire fiúk, mert a lányokat inkább klimpíroztatták. Margit néni a húrok megnevezésétől (Éva, Ádám, Dani, Gabi) kezdve a helyes csuklótartásig igyekezett mindent játékosan tanítani, nála bohókás-komolyan „konyhazenéltek” a növendékek, lévén ez a helyiség az oktatás helyszíne, hol állvány helyett szódásüveg szolgált kottatámasztékul a kredencen.  Igazi közönségsikert aratott otthon, mikor végre sikerült előcsalogatni az első felismerhető dallamokat (Megfogtam egy szúnyogot, Boci-boci, tarka)! Két évre rá oly tűrhetően kezelte a szárazfát – ez apja szavajárása volt –, hogy ünnepekre készülve már kisebb repertoárral állt elő. Különösen a karácsonyt szerette: hegedűvel járt kántálni! Szenteste rendszerint a Mennyből az angyalt, meg a Krisztus urunknak áldott születését cincogta dideregve a szomszédok-ismerősök ablaka alatt. Sosem engedték tovább játszani, inkább behívták melegedni, pedig hátra volt még a Pásztorok, pásztorok meg a Csöndes éj is, s mindenütt szépen honorálták szolgálatait - mint egy perselybe, pottyantották hegedűjébe az alumínium forintosokat. Idő telvén vonója hegyén rendszerint már zöld tízes, néha kék húszas díszelgett. Olykor baleset is érte e zeneszerszámot. Jégén csúszkálva egyszer úgy esett hanyatt atyánkfia, hogy messzire repült kezéből a hegedűtok, bévül meg levált a hangszer háta – egy ismerős asztalossal még sikerült megenyveztetni, de az akkor szerzett kisebb karcolások mindmáig megmaradtak.  Magasabb zenei tanulmányokra már csak ketten mentek tovább, barátjával a helybéli plébánoshoz jártak, az ökumené jegyében, merthogy reformátusok lévén éppen akkor konfirmáltak.

    A híres debreceni kollégiumba kerülve pár próbán még játszott egy kis kamarazenekarban, aztán elcsábította a sport, később meg a színház. Most, hogy már atyánkfia is nyugdíjas, tűnődve simogatja hűtlenül elhagyott egykori jó pajtását. Kézbe veszi-e még valaki? Talán egy unoka…

2010.