„Semmit rólunk, nélkülünk!”

                                                                     (???)

Mintha lenne benne – egy kis időben behatárolható feltámadás-ígéret.

Mintha túl a hozsánnás vasárnapon, a kegyelmet nyert Barabásokon is.

Mintha nagyszombatot ülnénk.

Mintha már elült volna fülünkben a kakasszó,

Mintha már Júdások nem lennének,

Mintha mind prófétákká lettek volna s hittel hívők a Péterek…

Mintha nagyszombat lenne.

Mintha a feltámadás vasárnapját csupán egy alvásnyi sötétség választaná el valóságunktól…

Semmit rólunk, nélkülünk!

Hiába a felkiáltójel a végén,

Ha mögötte csupán a csodára váró lehetetlenkedők fohásza jajong.

                       Szomszédoló

    Tace si face! Gyakran hallottam e szólást gyermekkoromban, a túloldali Szatmárban, nagyszülőknél nyaralva. Szünidei bandánkban két román srác is volt, Doru és Voicu, az állomásfőnök fiai (rajtuk kívül csak a milic és még egy-két hivatalosság volt idegen ajkú az egyébként színmagyar faluban). Focizás meg pecázás közben óhatatlanul is ragadt rám a román szó, de ezt a mondást, melyet többnyire kézlegyintés vagy alig észrevehető cinkos mosoly kísért, sokáig nem értettem. Felnőttek használták egymás közt a közeli Károlyban vagy Szatmáron, ahová valamelyik hivataljáró rokonom világot látni magával vitt.  A metakommunikációból sejtettem csupán, hogy valami rejtélyes dologról lehet szó.

    Ma már tudom: A tace si face (hallgass és cselekedj!) népi életelve jó ideje a hivatalos román politika rangjára emelkedett, országos és nemzetközi méretekben művelik, mégpedig rendkívül hatékonyan, amint azt az utóbbi évszázadban mi magyarok is megtapasztalhattuk! Köznapi gyakorlatában legfontosabb a szolidaritás egymással, mindig, minden körülmények között. Erdélyben például egy román hivatalnok vagy gyári munkás egymás után hozta be/hozza be intézményébe, üzletébe, üzemébe a nemzetbelijeit, aztán a nagyfőnök mellett a kisfőnök is román lesz, szomszédjába rokonai, barátai költöznek, felvásárolják az elkótyavetyélt magyar földtulajdonokat, rátemetkeznek halottainkra, s egykor színmagyar erdélyi és partiumi falvak, magyar többségű városok tűnnek el lassan így az etnikai térképről.  Nem kell ehhez már a Ceausescu-féle központosított erőszak sem, megy magától is – a tace si face szellemében.

    Köröttünk kilencvenhárom éve nemzetállamok alakulnak, egyesülnek vagy válnak szét, de minden hazai és nemzetközi fórumon - nyíltan vagy burkoltan - mindenkor elsősorban nemzeti érdekeiket tartják szem előtt. Ezt legrafináltabban, legcélravezetőbben délkeleti szomszédunknál művelik. A klasszikus politika eszköztárát latinos simulékonysággal és évszázadok alatt begyakorolt alkalmazkodóképességgel vegyítve érik el céljaikat. Csak nevetnek rajtunk odaát, s mondják is, bolondok ezek a magyarok, hogy mindig mindent előre kibeszélnek!

    Végre tudomásul kellene vennünk, hogy a nyílt sisakos hadviselés és politizálás  ideje már rég lejárt - Európában erre utoljára talán még a barokk-korban adtak valamit. Lovagiasság, egyenes beszéd, őszinteség, mások érdekeinek figyelembe vétele? Ugyan kérem! Kőkemény nemzeti szempontok vezérlik a politikusokat mindenütt, különösen körülünk. Bármily szép is volt Ady ideája, a Dunának, Oltnak már nem egy a hangja! Ideje volna hát egyet-mást eltanulni szomszédjainktól, különösen a románoktól – leginkább a tace si face gyakorlatát.

               (Magyar Hírlap, 2013. december 21.)

                      Ez itt a kérdés

„Hinni a látszatnak vagy szorongani a láthatatlantól? Más szóval: elfogadni azt, ami nyilvánvaló tapasztalat, vagy valóságos fenyegetésként megélni azt, amit nyomasztó múltbeli élmények sugalmaznak? – ez itt a kérdés.” – Így indította talán egy hónappal ezelőtt aktuális politikai felvetéseire választ kereső cikkét Alexa Károly a Magyar Hírlapban.

    Azóta kísért a mögöttes gondolat s a beleképzelhető, erdélyien sajátos tépelődésünk.

„Hinni a látszatnak vagy szorongani a láthatatlantól?”

    Ha valakinek van füle a hallásra – hallani véli, s ha szeme is van – látja is, hogy nagy idők előszelei toporognak a Kárpát-medencébe.

    Dolgok változnak, hozzáállások sarkosan írják felül a tegnapok ellentmondásait és mégis nehezünkre esik örömködni.  Zilahon, a Szilágyság fővárosában, mintha ön önmaga szemét kaparná ki a magyarokra évtizedeken keresztült ráerőltetett többségi és történelem- lopta valóság.

Valami forr a mélyben s elvárják, hogy értelmes román állampolgárként vállon veregessük a kezdeményezőket. Felejtsük el a tegnapi gyalázatokat, mai félelmeinket s egyesek vagy sokak holnapi bántásait.

    Eddig agyonhallgatott tér-idő múltunkra rácsodálkoznak, méltatják, és még büszkélkednek is vele – egy kicsit meaculpázva, mert eddig elkerülte figyelműket.

    Most látják és szóvá is teszik református templomunk európai mértékű nagyságát, volt Vigadónk mennyezet-díszítésének rendkívüliségét (melyet még ez utolsó órában megmentésre és nem pusztulásra ítélnek!) … S mi több We

sselényi szobrunkról s alkotójáról is csak a messzemenő elismerés és méltatás hangján nyilatkoznak. Illetve hagyják, elvárják, hogy mi magunk regéljünk magunkról – többnyire magunknak – románul.  Az csak külön üzenettel bíró tény, hogy Wesselényi Miklós, Fadruszostól sem ér annyit az ő olvasatukban, mint a szobor másik alakja a jobbágy, akiről tudni vélik származását, családi múlt- és jelenbéli kapcsolódásait is. Hozzá képest, a mellesleg kolozsvári Mátyás-szobor alkotója csak egyszerű, mezei „lesifotós” volt valamikor, jó időben és jó helyen.

„Hinni a látszatnak vagy szorongani a láthatatlantól?”

    Ez itt a kérdés. Mert amíg szorongunk, feszengünk elnyomott-félszünkben éberek maradunk. De, ha elül bennünk a gyanakvás? Ha örömtáncot járunk abban a hitben, hogy lám-lám, van még olyan igazság is, amelyik minket igazol, és reménykedve tapsikolni kezdünk minden efféle mozzanattól… Akkor újra és újra adódik a kérdés: (…) elfogadni azt, ami nyilvánvaló tapasztalat, vagy valóságos fenyegetésként megélni azt, amit nyomasztó múltbeli élmények sugalmaznak?(…)”

    Közben leverik volt kollégiumunk könyvritkaságairól a hét lakatot – mint saját tulajdonról – leporolják maradék értékeinkről a port. Egy kicsit sajnálkoznak veszteségei(n)ken, míg tájba-simulós vagy éppen önmagát ajnározó képviseletünk süket és néma marad a maga, homokba vermelt, privát érdekeitől korlátozottan.

    Sok tavaszt megértem már, mégis félő, hogy nem eleget. Félek, hogy az az összefogás, melynek hiányát magyar átokként cipeljük magunkkal, ha most megszületne, sem hozná el a várvavárt szebb jövőt.

    Igen, féltem magunkat az autonómiától és annak hiányától is.

…már március van?

Érzem 

           a déli napfényt,

Látom,

           ahogy meghasonul önmagával…

Érzem, látom,

           ahogy életre olvasztja a megfagyott földet,

           ahogy szeretetből melegséggel elbánik a télmaradéknyi hóval,

           ahogy merész érzéseket fakaszt

                                       fűben,

                                       fában,

                                       lélekben…

Sétálok…

és hallom,

          ahogy az éjszakai fagy fogait csattogtatja.

                   Szobrok, szentek honfoglalása

         „A múltat végképp eltörölni”, énekelték a béketábor internacionalistái még nem is oly rég itthon s határainkon túl, szemfényvesztésül vegyítve olykor az acélos uniszólót a szocialista hazafiság fuvolahangjával. Ma, levetve az intert, egyfajta lopakodó nacionalizmus köröz körülünk mindenütt a Kárpát-medencében, s töröl el mindent, ami a múltra, a magyar múltra emlékeztet. Szelídebb változatban a „monarchia-korabeli”, vagy „az osztrák időkből való” címkét ragasztja álságosan a magyar tervező által, magyar munkával, magyar megrendelőnek készített épületre, szoborra, gyárra, intézményre.

    Emlékműveket rombolnak Vereckén, a délvidéki partizánterror színhelyein, szobrokat gyaláznak meg a Felvidéken, leszedik vagy átírják (jobb esetben csak kétnyelvűsítik) emléktábláinkat. Sepsiszentgyörgyön például ősszel a Hősök temetője I. világháborús emlékoszlopát „újították fel”. A halottak napi világítók „meglepődve tapasztalták, hogy szokatlan, vadonatúj, fényesre csiszolt, szürkés kőbevonatúvá vált az oszlop”. Silabizálták, hogy „a magyar katonák nevét magyartalanították, s csodálkoztak a város hősi halottait felsoroló táblák előtt, hogy mennyi az idegen név. Történelemhamisításról beszéltek” – írja a Háromszék c. napilap január 23-i számában. Szlovák szomszédaink is előszeretettel művelik a magyartalanítást (Csák Mátéból így lett Matej Cák, nemrégiben meg már egészen Madagaszkárig merészkedtek, szlovakizálni Benyovszky Móricot – hogy a s

ok Andrássyováról meg Bebekováról már ne is beszéljünk).

    A legnagyobb szobor- és emléktábla-állítási mozgalom Erdélyben dúl. Lassan nincs már város, nagyobbacska falu, ahol ne állítanának szobrot vagy Mihail Viteazulnak vagy Avram Iancunak. II. Mihály havasalföldi fejedelmet újabban csakis lóháton öntik bronzba, mint Mátyást Kolozsvárott, hiszen legalább akkora uralkodó volt, mint ama rex Mathias. A román történetírás szerint ő egyesítette volna először a „három román vajdaságot”, Havasalföldet, Moldvát és Erdélyt. Való igaz, hogy Erdély megtámadása és a győztes sellenberi csata után 1599. november 26-án választották fejedelemmé Gyulafehérváron. (Trianonban többek között ez adott jogi alapot Erdély elcsatolásához!) Mihály vajdát rövidke itteni regnálása után 1600-ban Moldva éléről is elcsapták. Egyszer még visszatért a hírhedt Basta oldalán, harcolni Báthori Zsigmond ellen, de győztes goroszlói csatájuk után szövetségesét a hírhedt zsoldosvezér 1601 augusztusában meggyilkoltatta.

    Talán még nála is népszerűbb, szoborszámban mindenképp, Avram Iancu. Kultuszát a román hősök iránti olthatatlan vág

y éltette, a Ceausescu rendszer kifejezetten kegyelte, és járult hozzá nagyban a személyével kapcsolatos mítosz kialakulásához. Ő lett ,a’ negyvennyolcas forradalmár, ,a’ román népvezér, s emiatt a kortárs román politikusokat, Brateanutól Balcescuig  tudatosan elhalványították mellette. Még az ének 

is így szól: ”Avram Iancu vagyunk mind”! Néhol még a harang is az ő nevére kong… Iancu-szobor itt, Iancu-szobor ott, Iancu mindenütt. Olyan erdélyi, partiumi települések is állítanak neki szobrot vagy emléktáblát, ahol soha nem járt, s tán még nem is hallott róluk „a hegyek hercege”. ---Az 1848/49-es érchegységi adok-kapok vérengzések román oldali vezérének (a magyar oldalihoz hasonlóan!) inkább a történelem süllyesztőjében volna a helye, mint szoborba öntve ma Erdély közterein. S még egy közös van bennük: sugárúttá lettek! Szinte nincs is olyan nagyvárosa Romániának, ahol a legrangosabb boulvard ne róluk lenne elnevezve.

    Az ortodoxia templomépítési láza sem látszik csitulni - újabban meg szentjeik nyomulásának lehetünk szemtanúi. Nemrég jött híre, hogy Satu-Mare, (leánykori nevén Szatmárnémeti) „választott” védőszentet, Constantint és Ilonát. Csak tudnám, mi köze e két, egyébként tiszteletreméltó szentnek Szatmárhoz. Remélem, Szent László városát azért elkerüli ez az újraszentesítő igyekezet.

    Hazai szoborpurparléink és a vészkorszak hiszterizált megemlékezései közepette azért figyeljünk határainkon túlra is, mert két-három emberöltő múlva…

            (Megjelent Szobrok, szentek címen a Magyar Hírlap 2014. március 8.-i számában.)

                 Ökumené – parajdi olvasatban

        Magyarországon egyszer hallottam egy olyan tétova javaslatot, mely szerint az ökumenikusság és az abban való közösségi részvétel nép-nemzeti megerősödésünket is szolgálhatná.

    Elgondolkodtatott akkor a felvetés és ösztönösen tiltakoztam, illetve nem értettem, hogy lényegében mi a gondom ezzel a századokkal ezelőtt kitalált összeborulással.

    Le kellet ereszkednem a föld gyomrába, a Parajdi Sóbánya kápolnájába a válaszért.

    Most már tudom, miért nem értelmezem a maga helyén azt a hitet, mely vélten vagy akaratlagosan nemzeti valómat fenyegeti, vagy csak tudomásán kívül hagyja másságom és természetesnek veszi önhatalmát.

    Az én olvasatomban az ökumené azt jelentené, hogy van egy megszentelt, közösen kiválasztott esetleg elfogadott hely, helyiség ahová mindenki lélekben magával viheti vallását, abbéli megnyilvánulásait, imádságait, énekeit, fohászait egy olyan helyre, ahol találkozhat hittársaival, s hitének tolmácsaival. Majd miután végzett Istene tiszteletével békésen távozik átadva a helyet más felekezeteknek, másképpen hívő, más l

iturgia mentén imádkozó keresztény testvéreiknek.

    Ehhez képest mifelénk az ökumené hódoltságot, önfeladást a többségi nemzet térhódítását, eltűrő/megtűrő magatartását jelenti.

    Bizonyára kálvinistaságom miatt nem tetszenek a csillogóan fényes szentképek, ahogyan az is zavar, ha nem tudom kikerülni őket. De azt az alázatosságot sem szívelem, ha egy hozzátartozóm esküvőjén vagy temetésén a lelkész vagy a plébános kötelességének véli románul is ismertetni az igét, imádságot mondani – nehogy szó érje a hitközség „elejét”. Az efféle összeborulásokból mára már köztudott, hogy mindig mi magyarok jövünk ki vesztesen. Nem vagyok és nem is lennék, ha tehetném semmilyen tolerancia ellenesség szószólója, csak a mérleg nyelvét követem, melynek rossz felé hajlását érdekből vagy renyheségből olykor hajlamosak vagyunk az idézőjeles béke kedvéért nem észrevenni.

    Holott figyelhetnénk!

    Egyházi javainkat még mindig csak pereljük.

    Várjuk vissza és nincs az az Unió, nincs az az alku, mely az ölünkbe pottyantaná apáink jussát. Ahogy olyan törvényszék sincs, amelyik felülvizsgálná, a fű alatt köttetet politikus-paktumokat.

    Nos, többek között ezért nem értem e nagy, más felekezetek felé oly megengedő, ökumenikus összeborulásunkat.

    Sem a Föld felett, sem a Föld sóba-vájt mélységében.